Ráckeve - kedd - az édes semmittevés

Egy kicsit mindig megijedek, amikor az a ritka helyzet áll elő, hogy nem kell tennem semmit. Magyarul: nem kell segíteni a konyhában, nincs kötelezően előírt feladat, vagyis a fő feladat az, hogy pihenjek.
Ilyenkor felmerül a gondolat: jó, de akkor mit is fogok én most csinálni? Szinte megijedek a tétlenségtől, pedig szokott azért az is menni nekem, de csak olyankor, amikor túl sok az előttem álló feladat, és nem tudom eldönteni, hogy mivel kezdjem, mivel folytassam, mire van leginkább időm, stb. Ilyenkor szoktam semmit sem tenni, teljes leblokkolás közepette.

Ezért leginkább tudatosan nem csináltam semmit, egészen addig, míg ki nem találtam, hogy mit tegyek a rengeteg szabad időmmel:)))
Közben napoztam egy kicsit, aztán összeszedtem magam, erőt vettem a lustaságomon, és rajzolni kezdtem. (Ezt aztán minden nap egy kicsit műveltem, nagy élvezettel, kevesebb tehetséggel, de azt hiszem, fejlődőképesnek mondhatom magamJ)

Rajz: kaptam Évitől egy vázlatfüzetet – micsoda kincs! Soha nem volt még nekem ilyenem! – és prózai módon mondva zsírkrétát, azonban valószínűleg sokkal pontosabb a szó szerinti fordítás: olajkréta. Tényleg hasonló a zsírkrétához, de minőségileg ezerszer finomabb a fogása, a vele való színezés, és gyönyörű pasztellszínei vannak.

Arra gondoltam, ha egyszer ismét sok időm lesz vele kísérletezni, akkor meg fogom próbálni úgy alkalmazni, mint az olajfestéket lehet. Vagyis festés helyett elkenni, és valamilyen kenő és kaparóeszközzel dolgozni vele, elsimítani, vagy ahol hibázok, ott leszedni.

Megismerkedtem Magyarország legjobb homeopatikus orvosával, természetgyógyászával, és méla csendben, tátott szájjal hallgattam, amikor Évi és Mariann beszélgetett egy-egy esetről, és arról, hogy egyik-másik tünetre a beteg elbeszélése kapcsán miből jöttek rá, hogy melyik homeopatikus szert javasolják, és miért.

Első este körbesétáltuk a szigetet – keresztbe néhány perc, ha egyenes az út, - körbe pedig talán fél óra kellett hozzá – kedd este pedig naplemente vadászatra indultam, sikerrel. (Ez a kép a körbe a szigeten címet viseli. Ez itt egy jól járható út, van ennél keskenyebb -. esetleg a szeméttől - és rosszabb is)

A nagyon este pedig olvasással telt, Évitől kaptam kölcsön könyvet: Bóna László: „Szenvedésben hasonló” címmel, és természetesen a homeopátiáról szól. Még nem értem a végére, de egyre inkább meggyőződésem, hogy nem pusztán arra szolgál, hogyha náthás vagyok, akkor zöld golyócskát, ha fáj a fejem, akkor kék golyócskát kell bevenni, hanem ennél sokkal, de sokkal több rejlik benne. Ha egészséges vagyok fizikailag, de az életben problémám van, elakadások vannak, akkor lelki vagy szellemi szinten hatva, ezek a szerek valamilyen élethelyzetbe sodornak bele, vagyis feloldják bennem a blokkot, és az „amint bent úgy kint” elve alapján ez a környezetemre is hat. Hogy közben mit élek meg, hol mi kavarodik fel még jobban, az már egyénenként változó.
Egyetlen homeopátiával foglalkozó vagy azzal találkozó embertől sem hallottam még, hogy amikor ilyen gyógyszert szed be, akkor a betegségen kívül hova és hogyan hat. Azt feltételezem, hogy talán el sem mondják a betegnek, hogy a fizikai gyógyuláson kívül mire számítson lelkileg, és szellemileg. Eddig még Attilának sem hittem el, hogy nagyon tud hatni, és felborítani, de most már kezdek képben lenni. Ehhez azonban igazán jó homeopatikus orvost kell találni, akinek megvan a megfelelő tudása is.
Ezek után már más nem is kell, mint a szükséges anyagi fedezet, szándék a gyógyulásra, legyen szó köhögésről, kapcsolati problémáról, anya/gyerek kapcsolatról, stb. lehetne sorolni még. Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasni, annyira elgondolkodtató, és sokat tanító könyv.

Időjárás.

A múltkor nagy vihar volt, de csak szélvihar. Csukni, de legalábbis behajtani kellett mindent, - hogy ne legyen vad huzat, de nagyon-nagyon tetszett, ahogy susogtak a fák ágai. Maga a szél tombolt, de az ágak között zeneivé vált a hangja, nagyon szeretem hallani.
Mindig lenyűgöz a vihar – talán még jobban, mint egy napsütéses idő, virágzó tavasz, talán a természet ereje az, ami tetszik benne, a hatalmassága. A tombolása olyan, mintha azt bömbölné: engem akartok igába hajtani? Engem akartok uralni? A markotokban tartani? Hisz ti vagytok az én markomban!

Tegnapelőtt volt nagy vihar megint. Frászt kaptam a robbanásszerű, vagy hatalmas csattanású égdörgéstől, de nem tudtam megállni, hogy ne álljak az erkélyen, és ne fotózzam, amíg csak lehetett. Először nagy port vert fel a szélvihar, meghajtotta a fák ágait, a szél süvített, az ágak susogtak (meg-megreccsentek derékban), majd leszakadt az ég. A szél rombolt, felkapott tárgyakat, majd földhöz vágta őket, kitépett egy lehúzott redőnyt a keretéből az egyik tízemeletes házon, üvegcsörömpölés hallatszott, és különféle csattanások, különböző tárgyak repdestek a levegőben, (pl. lábtörlő) - dörgött és villámlott – majd szirénáztak a mentőautók, tűzoltó autók.

Nekem nem volt baj, hogy vihar van, mert az egész környék már sárga virágszirom-szőnyegben úszik. A fák kicsit megbolondultak. A nyár elején az esőhiányban csak kornyadoztak, most pedig, hogy több víz esett és esik, vadul hajtanak, rohamosan virágzanak, terjednek, és egyre több helyet követelnek maguknak. Engem kicsit zavar, hogy nincs egy járda, ahol normálisan el lehetne menni, és lassan földig érő ágak alatt bujkál az ember, ha közlekedni akar.

És persze, dühös vagyok az ablak előtti fára is, mert vadul növekszik, látványosan, szinte naponta észrevehető a növekedése. Ahova tegnap még elláttam, abból ma már nem látszik semmi, és ez végtelenül elkeserítő számomra. Lehet, hogy a többi lakó el van ájulva a gyönyörtől, én fuldoklom ettől a közelségtől: teret és levegőt követelek én is!

Látni akarok!

Láttam is, csodát, pl. addig gyönyörködtem a viharban az erkélyen, míg a konyhát elöntötte a víz, és a szobám felé közeledve gyanús hangokat hallottam: a csukott, és frissen szigetelt ablakon keresztül folyott be a víz, és gátlástalanul öntötte el a falat és a szőnyeget. Nem volt veszélyes, csak egy tálnyi vizet szedtem össze, mert rohantam rongyért, három ronggyal együtt sem bírtam vele, még jó, hogy aztán enyhült az égszakadás.
Utána felhívtam Becét, aki a Balaton mellett élvezte ugyanezt az időjárást, hogy bejelentsem a káromat. Egyből kettőt, mert a felettünk lakó szomszédnak is sikerült a napokban (kb. egy hete) eláztatnia engem. Leszerelték a mosógépről a csövet, és csak úgy lefektették a földre. A csőből pedig megindult a víz, és a plafonról kitartó csöpögéssel landolt a szőnyegpadlómon. Alátettem egy tálat, és egy pohárnyi vizet sikerült reggelig összegíűjtenem, még jó, hogy éjféltájt már nem bírtam tovább, és felmentem, becsöngettem, akkor csináltak valamit a csővel. Ez a felettünk lakó pasi, ha dolgozni kezd a lakásban, az nagy gáz ránk nézve, mert nem tudom, hogy mióta beköltöztünk – ide s tova 20 éve – akkora vízmennyiséggel dolgozik, mintha egy vidéki házban lakna, ahol nincsenek „alattunk lakók”.
Vödör víz zutty, végig a konyhán, mert éppen fest, és ne száradjon a linóleumra. Mi pedig mint az ürgék, ki vagyunk öntve.
Remélem ebből lesz egy kis kártérítés.

(és közben mélyen hallgatok, mint szar a fűben arról, hogy valamikor az asztrológia tanárom azt mondta, hogyha valaki eláztat valakit, akkor az nem az eláztatónak, hanem az eláztatottnak szól elsősorban, és dolgoznia kell az érzelmeivel, mert valami probléma van, ha a nyakába csepeg a víz – az érzelem)

Felhők

Ismét.
Igen, mert ez az év valahogy más, sokkal különlegesebb az ég, mint amilyen szokott lenni nyaranta. Oké, hogy voltak ilyen felhők eddig is, de a nyár általában arról szokott szólni, hogy hosszú ideig csak fakókék, vagy szinte fehér az ég, és felhőtlen. Néha, egy-egy zápor után voltak már hasonló felhők, de az idén szinte napi szinten jelennek meg, gyönyörűségesek, hatalmasak, szinte érintik a háztetőket, majdhogy rá nem zuhannak a házakra, és az ég nagyon-nagyon kék.
Tehát gyönyörű, és lebilincselő az egész égbolt.
Kinéztem az ablakon este nyolc óra tájt, és azt láttam, hogy a hegyek felett, mögött narancsszínű az ég, és csodaszép, mintha ecsettel simították volna el egyenletesre. Igen, tudom, máskor is ilyen, - de nem nyáron. Eddig júliusban már egész másképp nyugodott le a nap, és nem sok színt adott a hegyeknek, inkább csak tavasszal, és ősszel, amikor korábban nyugszik.

Szóval olyan más az egész, olyan, mint egy üzenet, mint akikre vigyáznak fentről, mintha mindegyik felhő egy-egy univerzumi üzenetet hordozna, mintha közeledne az ég.
„vörös jelek a hadak útján, hunniában valami készül” helyett: „habos felhők az égi úton”.

Hamvas Bélánál olvastam, három idézetet, ő sem tudta már megmondani, hogy hol találkozott velük, de mélyen belévésődtek. Ezeken gondolkodott, miközben egy közértben, vagy hivatalban sorba állt:)
minél inkább közelítesz istenhez, annál inkább közelít feléd a sátán.
közelíts istenhez, hogy ő is közelíthessen hozzád.
ezt mindig elfelejtem:)))) hasonló, mint az első kettő:)

A köztisztviselői napon kb. 90 képet készítettem a felhőkről, és azóta is, szinte minden nap azt fotózom, mert lenyűgöző, ellenállhatatlan, csodálatos, káprázatos, ami alatt végtelen kicsinek érzi magát az ember, pedig szinte kézzel elérhetőnek tűnnek – csak nyújtózkodni kellene értük:)


Ja, és szivárványok, nap mint nap:)
Dupla, és teljes, ami azért nem volt ennyire sűrű jelenség eddig, pedig erre igazán nagyon figyeltem eddig is, fényképezőgép nélkül is:)

(A ló és a templom nem felhő, egyik-másik épület sem, de szépek:)


El tudom képzelni, hogy mi lehet most a Balaton felett…

Felhők

Felhők