Homeopátia

Először arra gondoltam, hogy bejelölöm a Bóna László könyvben azokat a részeket, amiket érdemes megosztanom másokkal, és érdemes ide akár szó szerint is bepötyögni.
Ezért elkezdtem jelölni a könyvben, az érdekesebb, általános részeket. Egy oldal, egy papír, egy oldal, egy papír, így ment egy darabig, és akkor rájöttem, hogy ez képtelenség.
Marad a kútfő, már csak azért is, mert a könyvet kölcsönadtam Levenának – ajánlottan kötelező olvasmányként.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a homeopátiás gyógykezelés csak betegeknek jár. Mekkora tévedés! A „hasonlót hasonlóval” való „gyógyítás” nem csak arról szól, hogyha köhögök, akkor ilyen golyócskát, ha tüsszögök is, akkor olyan golyócskát kapkodok be.
Egyáltalán nem az a fontos, hogy köhögök-e vagy sem. Az a fontos, hogy ennek elbeszélése közben milyen szavakat használok, min problémázok, milyen mozdulatokat teszek, mert ezek mind-mind árulkodó jelek Azt árulják el, hogy milyen lelki probléma lapul a valódi betegség mögött. Így bizony előfordulhat, hogy egy betegség esetén éppen nem az adott betegségre szokásosan adott gyógyszert kell beszedni, hanem valami teljesen mást.

A gyógyítás lényege, hogy „az ahogy kint úgy bent” elv alapján elindítsanak egy folyamatot, ami belső változásként kivetülve, a külvilág felől érkezik vissza, így szembesít minket azzal, amit magunkban, vagy környezetünkben nem tudunk elfogadni. Lehet, hogy a fogalmazásom nem pontos, de írok rá egy példát:
Valaki klausztrofóbiás, fél a bezártságtól, rosszul lesz. Egy gyógyszer hatására a belső folyamat megindulása után beszorul egy liftbe. Vagyis megéleti vele a kezelés azt, amitől annyira fél, hogy lássa, érezze, tudja, nem is olyan félelmetes, és nem kell félni, hisz van megoldás. Legközelebb már biztos, hogy nem fog félni.
(Ezt mondjuk nem nagyon értem, illetve értem, de van ellenkező példa is, amikor valaki soha nem félt, beszorul egy szűk helyre, és onnantól kezdve lesznek félelmei. Ilyenkor nem tudom, hogy mi van:)))

Tehát nem csak fizikai betegségre alkalmazható, hanem lelki problémákra is, sőt, volt érdekesebb leírás is.
Egy házaspár azért jelent meg a homeopátiás orvosnál, mert válságban volt a házassága. Mindkét fel elmondta, hogy mi a problémája. Az orvos összehasonlítja ezeket, és megállapítja, hogy van-e hasonlóság benne, vagy nincs. Ha van hasonlóság, lehet, hogy mindkét embert azonos golyócskákkal gyógyítja. Ha nincs hasonlóság, akkor meg lehet azt csinálni, hogy a két különböző „tünetet” összeolvasztva, egy elképzelt harmadik embert kezdenek el gyógyítani.
Ugyanezt lehet alkalmazni pl. anya és gyerek kapcsolatában is. Ha a gyerek beteg, lehet neki az anya „gyógyszerét” adni, mert a gyermek az anya problémáit tükrözi vissza betegség formájában. Ez persze nem törvényszerű, de lehet.

Egy beteg (valóban beteg) arról panaszkodott, hogy a családja szinte rátelepedik, kihasználja, és nem tud elszakadni tőlük, és az elvárásaiktól. (ez a lényeg). Amikor arról beszél, hogy szeretne kitörni, kiszakadni, de nem tud, mert mindig visszarántják, akkor tesz egy mozdulatot, mintha sólyom lenne, amit a lábánál fogva rántanak vissza, hogy el ne szálljon, és ez a mozdulat segített az orvosnak, hogy az ásvány/állat/növény fajta golyócskákból az állati eredetűt, és a madarakhoz kapcsolódó gyógyszert írja fel.

Döbbenet, nem?

És még írhatnám sokáig a példákat, és ellenpéldákat, történeteket, mert a könyv szinte letehetetlen - főleg a felétől, ahol már nem csak a betegség példákat sorolja – nekem ezáltal a könyv által vált teljesen világossá, hogy miről is szól a homeopátia a golyócskákon kívül, és miről szólt mindaz, amit megpróbáltak ugyan elmagyarázni, több-kevesebb sikerrel, de eddig inkább kevesebbel, nem igazán fogtam fel. Most már értem, és csak ajánlani tudom mindenkinek a könyvet, és a homeopátiát egyaránt.

A szeretet statisztikája

A napokban jó nagy forgalmam volt, megjelent Svédország, Finnország, Usa, ismeretlen IP cím, Hálózat, stb. Aztán láttam, hogy Levena linkelt ide, és az ő gondolatai hozták a honlapomra az érdeklődőket.
A szeretetről volt szó.

Szeretet:
Bogyó teljesen ideges lett, amikor olvasta írásainkat, mert azt hiszi, hogy ő érti, érzi, tudja, mi a szeretet.
Abban teljesen igaza van, hogy nem érteni, nem elemezni kell, hanem érezni. Azonban az a szeretet, amiről mi beszéltünk, nem arról szól, hogy szeretem az almát, vagy az anyukámat, vagy a páromat. Hiszen a szeretetnek is többféle szintje van.

Vannak emberek, akik ennél tovább nem is gondolkodnak.
De létezik még az egyetemes, és az univerzális szeretet, amikor már nem érzelemről, hanem tudatosságról beszélünk, ahol nem visznek el az érzelmek akkor sem, ha együttérzünk valakivel, akkor sem, ha nem értünk vele egyet, de elfogadjuk őt úgy, ahogy van. Ez a magasabb rendű szeretet sokkal inkább szól az elfogadásról, mint az érzelmekről.
Gyorsan leszögezem, mielőtt beleköt megint valamelyik gyerekem, hogy a tudatosság pedig nem azonos a tudással. A tudás információhalmaz, a szeretet, a tudatosság pedig inkább energia, és bölcsesség, ami kiterjed a föld határain túlra is, egyetemes, univerzális, kozmikus.
Egyetemes: egységes
Univerzális: általános
Kozmikus: a világegyetemmel kapcsolatos.

Tudatosság: a szív esze.

Szenvedély

Tegnap kaptam a Hétfői zsengék hírlevelet, melyben Zsolt a szenvedély erejét fejtette ki. Az a véleménye, ha ez nem ég bennünk, akkor nem élünk igazán.

Azt hiszem igaza van. Egy szent tűz ez, ami több, mint hajtóerő. Valaki azt reagálta rá, hogy ez a kolerikusok, szangvinikusok kiválsága, a melankolikusok ezt is egyedül, magányosan adják elő. Ezt csak megerősíteni tudom. Magam sem tartozom feltétlen az első két kategóriába, de ez a láng bennem ég, bármit csinálok is, mint hajtóerő. Ez mozgat, ha rajzolok, ha gobebint hímzek, ha dolgozom, ha főzök, ha takarítok, és szinte mindig és mindenhol.

Nem látszik rajtam, de amit agresszív, dühös hangnak érzékelnek időnként a gyerekeim, az éppen emiatt a belső tűz miatt van.
„Égni kell, annak, aki gyújtani akar” – mondja egy régebbi sláger, és teljesen egyet értek vele.

Ajándék ez, az élet nagy ajándéka, és, ha tehetném két végéről is égetném a gyertyát, de talán ennyi tűz mégsincs bennem:)

Levena

Levena kifejtette a blogjában gondolatait, erre a bejegyzésemre. Kár, hogy nem ide tette, de ajánlottan kötelező olvasmány, itt.

Leírt mindent, amit csak én gondolok a szeretetről, és egy kerek, egész, szép eszmefuttatás lett belőle. Hogy miért nem én írtam le?
Érdekelt volna valakit, hogy én hogyan gondolkodom róla?
Nem tudom, nem hiszem, családon belül kevés érdeklődőre számíthattam volna.

Jó volt olvasni, hogy egyet gondolunk: nem kell mindenkit szeretni, csak az EGYET, és ha azt szeretjük, akkor rajta keresztül mindent és mindenki mást képesek vagyunk elfogadni. Ez azonban nem azzal jár, hogy a szeretet nevében hagyjuk magunkat kihasználni, és nem arról szól, hogy fel kell adnom önmagam másokért, hanem éppen fordítva. Meg kell szabnom a határaimat, hogy meddig tart a mi, a te, és meddig az én.

Az érzelgős ömlengés nem azonos a szeretettel. Illetve ez is a szeretet egy fajtája, de több kárt okozhat, mint örömet, boldogságot.

Az igazi szeretet… nem ragozom tovább, felesleges, olvassatok itt.

Tedd meg, ha teheted….

Túrmezei Erzsébet versét olvastam Natimama blogján, ami nekem is megvan itt a gépen – ha még megvan – Domján László előadásában.

Túrmezei Erzsébet:
A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.


Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

Hogy is van ez?
Ha nem érdemli meg akkor is, ha fáradt vagyok, akkor is? Ez a szeretet?
Akkor most bebizonyosodott ismét, hogy nem tudok szeretni….

Attila megfogalmazásában a szeretet úgy szól: másokért való, belülről fakadó, önkéntes szolgálat.

Attila a segítségnek három fajtáját mondta el (szerintem van negyedik is)
- ha az illető olyan állapotban van, hogy már semmit sem tud magáért tenni, és nem képes gondolkodni, tanulni, akkor először megfogom pl. a halat, és megetetem.
- ha még nincs magán kívül az éhségtől, akkor megtanítom arra, hogy hogyan kell halat fogni, és kölcsön adom az eszközeimet. (én inkább adok neki másikat, de az enyémet nem adomJ))
- ha még ennél is jobb állapotban van, akkor tanáccsal segítem: menj, és fogj halat. (Menj a büfébe, és vegyél magadnak enni, de ne nyafogj nekem)

Szerintem a negyedik eset, amikor egyáltalán nem segítek, mert a tapasztalat szerint ezzel sokkal inkább a kárára vagyok, mint hasznára, mert élősködésre, mások kihasználására tanítom.

A vers valószínűleg arról az esetről szól, amikor a másik már semmit sem képes önmagáért tenni, ebben az esetben jogos annak minden szava. (Kivéve, ha úgy érzem, hogy nem érdemli meg. Akkor nem biztos, hogy meg tudom tenni.)

Nagyon kell vigyázni ezekkel a szeretetből fakadó segítségekkel, nemcsak szeretet, hanem emberismeret is szükséges hozzá, hisz fel kell ismernem, hogy az illető melyik stádiumnál tart.
Emellett ez a vers azért azt tükrözi, hogy lehet, hogy fáradt vagyok, de békében, harmóniában önmagammal, lelkierőm még van, ha fizikai kevés is.

Ha bármelyik kategóriába tartoznék, vajon tudnék-e segíteni a másikon, mikor magam is valamilyen segítségre szorulok, hathatós lenne-e az a segítség, amit én is szorult helyzetből adok?

Rohadt egoistán hangzik, de ahhoz, hogy segíteni tudjak, először nekem kell magammal rendben lennem, harmóniában, békében, ahhoz, hogy segíteni tudjak. A nincs-ből nem lehet adni.
Tehát ez az első pont, és ezután jön az emberismeret, és csak utána a segítség, nehogy több kárt okozzak, mint amennyi segítséget valóban adnom kell ahhoz, hogy a másik ember is fejlődni tudjon.

Én így látom.
Dög vagyok?
Lehet.

A Bábu

A reggeli munkába menet elég nyomasztó volt, néha vannak ilyen furcsa érzéseim: mintha nem haladnék, amikor megyek.
Tettem a lábam, egyiket a másik után, de olyan megerőltető volt, hogy azt hittem, soha nem érek be dolgozni. A Föld mágneses ereje vonzott, valamilyen erő odatapasztott hozzá, és csak húzott minden lefelé. Ugyanakkor a házak, és a fák hatalmasra nőttek, úgy éreztem magam közöttük, mint egy kis hangya és közben nem csak hatalmasokká váltak, hanem eszméletlen távolságba is kerültek tőlem. Kitágult az egész tér, végtelenné vált minden, és mintha egy egész univerzumot kellett volna a vállamon cipelnem. Léptem, csak léptem, sem gyorsabban, sem lassabban nem tudtam menni, de olyan érzés volt, mintha helyben járnék, mint egy dróton rángatott bábú, akinek a lába alatt, mint egy forgószínpadot, forgatják a Földet. Semmi sem volt valóságos, illúzióban jártam, ahol minden más volt, mint úgy általában, mégis minden ugyanaz maradt. Nem is értem, hogyan tudtam időben beérni a munkahelyemre. Ilyen kimerülten kezdődött a nap.

Ma meghozták a CC-s telefonokat, bekötötték, ami azzal járt, hogy többször kellett újraindítani a gépeket, mire működőképesek lett ismét. Futkostam egyik szobából a másikba, segíteni, kinek mi tűnt el a gépéről, visszavarázsolni, és ahol az én tudományom csődöt mondott, ott jöttek a számtechnikusok, és ismést csak újraindíttatták a gépeket.
Ezzel telt a nap.
Azután betöltöttek egy új programot, ami felborított megint mindent, és nem lehetett dolgozni tovább.

Bevittem a rajzaimat. Végre az összes falon levő virág le lett másolva, így az eredetieket betehettem a dossziéba, a kolléganőm pedig másolt magának kb. 15 db rajzot, amit otthon ki szeretne tenni a falra.

Irigység…

A napokban levelet kaptam egyik tanártársamtól, amiben örömmel írta meg, hogy nem rég óta üzeneteket kap Razieltől, és könyvet készül írni ezekről az üzenetekről. Sőt, egész napos tanfolyamot is tart róla, amire lehet jelentkezni.

Engem pedig elfogott a keserűség…. És az irigység…

Annak örültem, hogy neki sikerült valami, de annak már nem, hogy nem nekem sikerült, nem általam üzen Raziel, holott tudnia kellene, hogy mennyire boldog vagyok, ha írhatok, ha írásban formába önthetek valamit.
Szomorú lettem, és elfogott megint a kisebbségi érzés: nem tudok valamit, amit más tud.
Ő már önállósította magát, és nincs főállása, tanít, és tanfolyamokat vezet, és külön egyéni tanításai vannak.
Én csak azt tudom tanítani, amit Attilától tanultam, így nem lehet önállóvá válni, meditációs klubbot tartani, estéket vezetni, - különben is, hol tenném meg – tábort vinni programokkal, mert nem áll a rendelkezésemre semmi plusz. Még akkor sem, ha tanítás közben magam is egyéni vagyok, hisz magam adom, és ez mindenképpen másnak kell, hogy legyen, mint a többiek.

Azóta is gondolkodom, ezért is hallgattam el.
A csakrákat sem fejeztem be, de azt hiszem, nincs is jelentőségük, hogy melyik milyen életterületet képvisel. Illetve az én számomra van jelentősége, és tudom is alkalmazni, de „kifelé” ennek nem sok értelme van.

Müller Péter - Varázskő és a fájdalom

A fájdalom:

Milyen könnyen mondjuk ki, hogy engedd el...
Nem a fájdalmat, hanem az eseményt, élményt, személyt, aki/ami fáj nekünk.

Müller Péter így ír erről, és ngyon boldog voltam, hogy végre igazi, emberi írást olvashattam róla. Müller Péter nem játssza meg a nagy és felemelkedett mestert, aki már minden problémát meg tud oldani, hanem teljesen emberi hangon ír, olyasmiről, amit ő is átélt, és azt írja le, hogy ő hogyen élte meg, hogyan kezelte.

Sosem mondom annak, akinek segítek, hogy "engedd el". Sőt! Véleményem szerint az érzések azért vannak, hogy átéljük, megéljük őket. Ha nem így lenne, akkor nem szívvel, hanem valamilyen más hajtómotorral születtünk volna.

"És, mi volt az első mondat, ami megütötte a szememet? A fájdalomból többet tanulunk, mint a pillanatnyi örömökből. Mert fölébreszt, és arra figyelmeztet, hogy homokból nem lehet örökkévaló várat építeni. (és az ember porból, homokból lett teremtve)

Nagy bölcsek soha nem azt tanították, hogy menekülj a fájdalomból, és kerüld a szenvedéseket. Hanem azt, hogy éld át bátran, ha már benne vagy, mert életed termékeny talaja mindkét tapasztalás. A lényeg nem az élmény elfojtása, vagy legyőzése, hanem a megváltása.

Ha valami jól fáj - gazdagabbá tesz. (pipa)

Fájdalmas megrendülés nélkül nincs felébredés. (pipa)

Ebből születik minden jóság, bölcsesség, és harmónia. (pipa)

legjobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen rá sem gondolni.

Mit jelent ez?

Hogy mindig ott vagy, ahová figyelsz.

A lelked végtelen.

Határtalan múlt van már mögötted, és beláthatatlan jövő. De élni az EGÉSZET sohasem tudod egyszerre.

Azt éled, amire figyelsz.

Az erős fájdalomnak azért van hatalma fölötted, mert iszonyatos erővel magához rántja a figyelmedet.

Nem gondolni valamire nem lehet - de helyette valami másra gondolni, méghozzá nagyon erősen: lehet.

A gondolkodásunk ugyanis irányítható.

Eltéríthető.

Éppen az erős figyelem által. Másra összpontosítható.

Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni."

SOHASEM ARRA GONDOLOK, AMI LEHÚZ - HANEM ARRA, AMI FÖLEMEL.

(legalábbis vadul igyekszem)

Fej és önfej

Varázskő: - Fej és önfej

Olvasom Müller Péter Varázskő c. könyvét. Az eddigi fejezeteknél bólogattam, de nem éreztem íráskényszert. Azonban ahogy elérkeztem a könyv feléhez, meg kellett állnom, és emellett, hogy helyeseltem, kicsit gondolkodni is – és megosztani másokkal a könyv azon szavait, amik engem fogtak meg.

„Mint tudjuk, a hosszú, sokéves terápia után felbukkantak a tudatalattiból az elfojtott sérelmek, a szülők által okozott gyógyítatlan sebek. A lélek nagy nehezen kiokádta végre magából a megemésztetlen fájdalmakat. Hogy ezt meg azt művelte velem az anyám, az apám… a nagybátyám… a nagyanyám… Mert zsarnok volt, önző, közönyös… nem szeretett… rosszul szeretett… Elfojtott tudattartalmak bukkantak fel a mélyből. A terápia szinte mással sem foglalkozott, mint a családban szerzett sérülések gyógyításával. A családterápiák még ma is azzal foglalkoznak, hogyan bocsássunk meg szüleinknek.
Nos, Viktor E. Frankl utánajárt, és kiderült, hogy semmi sem úgy történt, ahogy a páciensek vallották. Minden másképp volt!
Kiderült, hogy nem csak a tudatunk, de még a tudattalanunk is hazudik!
Hogy amit valaha elfojtottunk és lenyomtunk az éber tudatunk szintje alá, az sem volt igaz. A legtöbb mélylélektani vallomás, sőt gyakran a hipnózisban bevallott emlékek is hamisak. „

„Frankl sok száz esetet gyűjtött össze.
Semmi sem úgy volt, ahogy emlékezetünk megőrizte.
Úgy nevezte ezt az öncsalást, hogy „visszatekintési hiba”.
Objektív emlékezet nincs.
Nemcsak az emlékeid tévednek, nemcsak a múltadat varázsolod át a kancsal képzeleted önző és öntörvényű hatalmával, de a jelenlegi „itt és most” élményeidet is! Nem azt látod, ami jelenleg van, hanem amit félelmed, önzésed, érzelmeid, hiúságod, reménységed, vagy éppenséggel az ostoba előítéleted a „valóságból” lefordít számodra.
Mondasz valakinek valamit, és utána el kell magyaráznod, hogy mire gondoltál, mert rájössz, hogy ő egészen mást gondolt, mint amit mondtál: a lelke ugyanis lefordította magának az ártalmatlan mondataidat, és sértést olvasott ki belőle.”

„Mindenki a saját varázsvilágában él. Nem lát ki belőle. Megvannak a saját rémei, démonai, istenei. Belépsz valakinek a világába, és angyalt vagy ördögöt csinál belőled. S mindenkit, még a gyerekeit is átfesti a saját érzelmeinek, gondolatainak, sőt képzeletének színeivel.”

„Úgy is hívhatjuk, hogy teremtő látás. Azáltal, hogy valamit magamnak látok, és magamban, vagyis a saját benső világomban, már nem olyannak látom, amilyen, hanem ahogy az a lelkemben tükröződik.”

„ …például a mai érett eszeddel próbálod a gyermek-magadat megérteni.
Ami lehetetlen!
Abba a tudati világba, amelyben gyerekként éltél, már nem vagy képes visszalépni, és a mai tudatodat vetíted rá az emlékeidre.
És azt hiszed, úgy volt, ahogy a mai, érett fejeddel, a kibomlott események tudatában gondolod.
Elfelejtetted, hogy közben többször fejet is cseréltél – ez már nem ugyanaz az ember.”

„Amíg ember él a földön, a történelmét mindig újra fogja írni.”

„nem azt látjuk, ami van – hanem, amit látni akarunk.
Az ember a szemével csak érzékel, de a képzeletével lát. Azt, és úgy, ahogy a benső világa akarja. Ezért mondja Jézus, hogy „a test lámpása a szem” – mert nemcsak a külső fényt látjuk vele, de önfényünkkel világítunk is. És akinek „piszkos a lámpása”, piszkosan látja még a tisztát is.”

„hogyan? – kérded. – nem látom a gyerekemet?!
Látod, látod… de nem olyannak, amilyen valójában! Nem olyannak, mint amilyennek ő a saját világában megéli önmagát.
És, ha egy csoda folytán látnád is, ami a fejében van, még mindig nem Őt látnád, hisz neki sincs tiszta képe önmagáról, saját belvilágát még annyira sem látja „objektíven”, mint téged.
Vagyis a gyerek sem lát téged?
Nem!
Még annyira sem, mint te őt. Nem ismeri a múltadat, a régmúltadat, s főleg az önmagad előtt is elrejtett s csak ritkán vagy sohasem tudatosuló, benső, titkos életedet.
Te talán azt hiszed, hogy ismered magad?
Vagy azt képzeled, hogy amit magadról tudsz, te vagy?
Miért várod el a gyerekedtől, hogy olyasmit is meglásson benned, amiről te magad sem tudsz talán?!”

Mit tegyünk hát?
Szeressük egymást, azt mondom. Szeressük így, sejtve, érezve, félreértve, „átképzelve” és ismeretlenül.

„…mindegyikünkben gyári hiba van: nem fejünk van, hanem önfejünk.”

Ez az írás olyan megvilágításba helyezi az ön- és emberismeretet, amit talán mindig is tudtam, de soha nem tudatosítottam.

Hetediziglen

Attila tanítása szerint ez a négy elem mindig jelen van életünkben. MInden elemhez köthető egy-egy címszó, ami az életünket irányítja. Ezek a szüleinktől kapott örökségek, - mind genetikailag, mind nevelésileg - ezek lenyomatai, amik bennünk keletkeznek, a velük való azonosulás, és azok bevésődése, ami aztén működtet minket.

Éljenek a szülői örökségek.

Amin elgondolkodtam, az az volt, hogy én nem találok semmi olyat sem szellemi, sem érzelmi, sem fizikai szinten, amit úgy gondolnék éreznék, vagy tennék, ahogy aszüleim tették. Azonban ha előre nézek, akkor azt sem látom, hogy a gyerekeim bármilyen szinten átvettek volna tőlem valamit is. Nem látom azt, amit mondanak, hogy a példamutatás a legjobb nevelési eszköz, mert a gyerek leutánozza szüleit. Napok óta jár az agyam, hogy hogy is van ez, ha nálam nem így működik. Én nem azonosulok semmivel? Olyan azonban nincs, és ahogy Attila mondta, az azonosulás tagadása is egyfajta azonosulás. Tehát én tagadom a szüleimmel való azonosulást, a gyerekeim pedig tagadják a velem, a mintáimmal való azonosulást.

Belegondoltam, hogy anyu nem tagadta ezt talán, de neki nem volt kivel azonosulnia, mert korán elvesztette a szüleit. Hogy az ő édesanyja kivel és mivel azonsult, erre senki sem tudja a választ, mert senki sem ismerte. De, nem lehetett egy könnyű eset ő sem, mert későn ment férjhez, a nagyapám kisebb volt nála, - szerintem nagyanyám hóna alatt futkosott - és úgy tudom, hogy púpos volt. És jóval idősebb, mint a nagyanyám.

Nagyanyám, feltételezhetően nagyon kemény, makacs és erős asszony volt, rátarti, büszke, ez látszik a tartásán is. (fénykép) Valaminek történnie kellett az életében, amivel nem tudott azonosulni, amit nem vállalt fel, és ezért már csak későn ment férjhez, már nem feletétlen ahhoz, akit szeretett, hanem ahhoz, aki abban a korban még vitte.

Tehát a kiinduló ponttal eddig visszamentem két lépést, és fene tudja, hogy még mennyi van emögött, de azt lehet feltételezni, hogy a hetediziglen miatt az unokáim sem fognak azonosulni az ő szüleikkel. ez az energia valószínűleg generációról generációra csökken, de van egy olyan gyanúm, hogy még öröklődik tovább is.

Tehát ez lehet az oka annak az eltérő viselkedési mintáknak, amik köztem és anyám között, és köztem és a gyerekeim között működnek.

Azon kaptam magam, hogy mióta ezen gondolkodom, azóta többször gondoltam azt, hogy "én ezzel nem tudok azonosulni", és ez nem csak a szüleimhez és a gyerekeimhez kötődik, hanem akár egy könyvhöz, egy kolléganőhöz, egy képhez, egy gondolathoz, stb. túl sokszor hangzott el bennem a "nem tudok azonosulni".

Vagyis nem más ez, mint az azonosulás tagadása. MÉgis csak el kellene mennem Attila januári elvonulásos táborába Szarvasra.... Ott éppen arról lesz szó, hogy amit "csökkent üzemmódban kapunk" a szüleinktől, amit nem tudtak átadni, mert nekik is hiányzott, annak az energiáit képesek legyünk felvenni.

Új kolléganő

Az új kolléganő régi, Krisztinek hívják. Amikor átköltöztünk a Madarászba, ő nem jött velünk, mert olyan messze lett volna neki, hogy így is este hétre ért haza, ha innen utazott volna, akkor még később. akkor fontosabbnak látta, hogy időben otthon legyen, mert a fiai "kritikus" életkorba léptek,- vagyis egyik kamaszodik, a másik az általános suliban lett volna hajlamos elhajlani rossz rossz társaság felé.

Mivel én nem lehetek osztályvezető, kisfőnöknőm addig törte a fejét, míg ki nem találta, hogy Kriszti gyors, pontos, felelősségteljes, megvan a diplomája, rendlekezik empátiával, intelligenciával, tehát tökéletesen alkalmas lenne főnöknek. Beszélt vele, és Kriszti felvállalta. Persze semmi sem biztos, hisz ki tudja azt megmondani, hogy amit ma kitalált, az működni fog-e jövő év szeptemberében is...

A többi kolléganőket azonban az epe öntötte el. Ez a lelki éretlenség tipikus példája - "ha én egy senki vagyok, akkor te sem nőhetsz ki közülünk, te sem fejlődhetsz tovább".

Egy-két napja csak maguk között morogtak, csámcsogtak, ma megtaláltak engem is. tudom-e, hogy jön Kriszti?

(Hamarabb tudtam, mint ők, csak kisfőnököm megkért, hogy hallgassak róla)

- igen, most hallottam, és nagyon örülök neki. Én szeretem őt, olyan aranyos. Hogy aztán megéri-e neki, vagy jobb lesz-e neki itt, azt csak a fene tudja...

- Biztos elhúzták az orra előtt a mézesmadzagot, valamit igértek neki, biztos jó ajánlatot kapott - tapogatózott az uszító kolléganőm. Szerintem arra volt kiváncsi, és azt akarta mindenáron kiszedni belőlem, hogy mit szólok ahhoz, ami tervbe van véve.

- Hát, ha volt mézesmadzag, amit el lehetett húzni az orra előtt, akkor had húzgálják, ha pedig neki tetszik, és kap rajta, akkor jól teszi, hülye lenne nem kihagyni - feleltem én, és otthagytam a kolléganőt az összes beleszorult feszültségszítással együtt. Tudtam, hogy mire megy ki a játk, mert a szobatársam, véletlen közéjük toppant a napokban, és a Krisztit szídták, szapulták. Eleinte hallgattunk mind a ketten, én arról, hogy tudok róla, hogy jön a Kriszti, és tudok Mari tervéről is, ami szerint őt szeretné osztályvezetőnek,ő pedig hallgatott arról, hogy mibe futott bele a másik szobában.

Mivel Kriszti hétfőn jön, most már úgy gondoltam, hogy elmondhatom neki, hisz a mi szobánkban fog ülni, ő pedig akkor elárulta, hogy mit hallott. Ezek után találtak meg a többiek.

Nem értem őket....

Van három nyugdíjas kolléganőnk, akik minden sátoros ünnepet velünk töltik, ilyenkor bejönnek, hoznak süteményt is, és beszélgetünk. MÉg közel kellene, hogy álljanak hozzánk, hisz tavaly mentek nyugdíjba. Decemberben lesz egy évzáró bulink, amire őket is meghív - nánk, és valószínűleg meg is hívjuk, de a fő lázító, aki barátnőnek is mondja magát megint véres szájjal fröcsög, hogy ne hívjuk őket, már nincs keresnivalójuk a közös bulin.

De, hát mindenkinek kell tartoznia valahova, ami nem a családról, hanem egy közösségről szól....

Mindenkinek tartoznia kell valahova....

Csörög a telefon, vedd fel!

Felvenném.
Ha valóban csörögne.
Hónapok óta ezt játsszuk, a telefon és én.

Itt ül mellettem, vakon bámul rám, süket, és néma, és mégis szól. Vagyis, én hallom a hangját. Csörög. Sokszor szaladtam már be a szobába, vagy ki a konyhába, - attól függ, hogy éppen hol hagyom el - vagy meredtem rá döbbenten, amikor mellettem volt, mert hallom a zenéjét. Nem gyakori, még senkitől sem hallottam ezt a zenét, így azt sem lehet mondani, hogy valaki más mobilját hallom. Ténylegesen hallgat, nem hív senki, és mégis hív valaki.


Ember! Én felvenném, ha csörögne, csak csörgess már meg igazándiból!

Ugyanezt játssza a levelező rendszerem. Időnként hallom, hogy új levél érkezését jelzi, és sehol semmi. Engem keres valaki, vagy én várok valamit? (tudatosan biztos, hogy nem)

Mi ez?
Orvoshoz kell mennem?
Valaki beszélni akar velem?
Felsőbb világból üzenet, amire immunis vagyok, ezért így jeleznek?

A Jungi tarot és én

Amikor új kártyát kapok/veszek mindig húzok amolyan beavatásképpen belőle egy lapot, feltéve a kérdést: miben tud nekem ez a kártya segíteni?

Idővel aztán elfelejtem, pedig érdekes lenne, ha minden paklit "rendeltetésszerűen" használnám. PL. amelyikre a 15-ös lapot húztam, azzal keresni a pénzt, és a világ minden kincséért sem feltenni annak a csomagnak olyan kérdést, amihez önismeret szükséges, mert még a végén "jellegénél" fogva (15-ös lap, mint önámítás, önbecsapás, félelem, stb) igen érdekes dolgokat válaszolna.

Most is feltettem a kérdést: ha már itt vagy, miben tudsz nekem segíteni?

A válasz a 6-os lap, a Földapa lett.

(Ugyan mi is lehetett volna más, mint archetípus, és személyiségismeret? A személyiségtípusom a Császár)

Kulcsszavak: SZELLEMI TUDÁS, az ANYAGI VILÁG (nem hat újszerűen eddig), aktív ALKOTÓERŐ alkalmasság, segítő apafigura, jótevő, az üzleti vállalkozásokban siker, hagyományos ut a teljesítményhez, vallás, CSALÁDFŐ A MUNKAHELYEN ÉS OTTHON, apaság.

Az apai befolyás lelkünkre való hatását jeleníti meg. használjuk a bennünk élő földapa képességeit, mint egy jó kapitány, vagy egy jó pásztor, hogy másokat vezessünk. A változásokat nem tudjuk egyedül véghezvinni, csak ha egy magasabb tekintély vagy egy másik személy kimondja az áment.

Hogy ez mennyire igaz! Mondjuk érzékelni eddig is érzékeltem, de ezt még így nem vágták a képembe:))) És, már azt is tudom, hogy miért van erre szükség, hogy valaki más mondja rá az áment. Mert, ha rajtam múlna elszaladna velem a ló. A külvilág mértékletességre tanít.

Mértéked legyen az értéked.

(jaj... vagy fordítva? most hirtelen belezavarodtam... )

Igen, fordítva: értéked legyen a mértéked.

A lap értelmezést segítő, megerősítő mondata:

NIncs szükségem másra, csak önmagamra,

nem kívánok többet, mint saját erőmet.

Viselem a terhet, amelyből hegyet raktam.

AMEN!

(Ha esetleg más nem mondaná ki... )

Jungi Tarot - a bölcsesség kútja

Ez a Tarot teljesen más, mint amire én számítottam. Azt hittem, a hagyományos Tarot 22 lapja lesz benne, vagy kibővítve valamivel, mert ez 36 lapos. Egyik nap jártam is Dudus honlapján, és húztam az ott levő Jungi Tarot-ból, ami nem azonos ezzel.

Így néz ki becsukva.






És így néz ki kinyitva.
Egyben a könyv és a kártyatartó, ami a kék oldalon van, és egy kis szalag segítségével lehet kiemelni a dobozkájával együtt.

Miről szól ez a könyv, és a kártya?

A Jungi Tarot

A Jungi Tarot 36 lapja Carl Gustav Jung, a kiváló pszichológus és misztikus gondolkodó által meghatározott archetípusok különböző aspektusait ábrázolja. Egyszerű, mégis roppant hatásos módon segít felderíteni a múlt, a jelen, és a jövő rejtelmeit.

Mik az archetípusok?

Jung egyik leglényegesebb tanítása az emberi pszichéről az archetípusok fogalmában ölt testet. Ezek a lélek ősi, nem tanult részei, melyek a „kollektív tudattalanból” származnak. A kollektív tudattalan minden ember lelkének legmélyebb rétegét képezi, az emberi nem közös tapasztalatát foglalja magába, és nemzedékről nemzedékre továbbadódik, úgymond az emberiség közös elméjének a múltja, jelene, és jövője tükröződik benne.
Jung Föld és lélek című munkájában így írja le az archetípusok fogalmát: „készenléti rendszerek, amelyek egy füst alatt képek is és emóciók is. Az agyszerkezettel vele öröklődnek, sőt ennek mintegy pszichikai aspektusát képezik”. Az egyén szintjén az archetípusokat mindenki úgy éli meg, mint bizonyos cselekvésre, illetve gondolkodásra hajlamosító tendenciákat. Jung azt szűrte le kutatásaiból, hogy mivel a tudatalatti álmok, fantáziák, látomások formájában nyilvánul meg, e gondolkodási és viselkedésmintákat olyan motívumokként tapasztalhatjuk meg, mint az árnyék, a bölcs öreg, a gyermek, az anya vagy a lány. A szellem az emberben, a művészetben és a tudományban című könyvében Jung ezt írja: „Az őskép vagy archetípus olyan jelenség, - lehet démon, emberi lény vagy folyamat – amely állandóan vissza-visszatér a történelem folyamán, és mindenütt megjelenik, ahol az alkotó képzelet szabadon kifejeződik. Ennélfogva alapvetően mitikus alak…”

Hogyan éljük meg az archetípusokat?

A Jung kártyák segítségével mélyebb önismeretre tehetünk szert, hiszen az archetípusok egyetemesek, minden emberi lény pszichéjének részét képezik. Minden szinten találkozunk velük, mind belső világunkban, mind a külvilágban.

Például az árnyék archetípust (2.lap) először a szobánkon túli rettegett sötétségként tapasztalhatjuk meg: később találkozhatunk vele azon mitologikus idegen személyében, akiktől szüleink mindig óva intettek, mondván, ne fogadjunk el tőle édességet. Életünk során számtalanszor kapcsolatba kerülünk ezzel a mitikus figurával, és minden ilyen alkalommal félelem ösztönös harag támad bennünk, vagy az a különös érzés kerít hatalmába, hogy valahonnan ismerős ez az ismeretlen alak. Az archetípusok közül elsőként mindnyájan a tekintélyfigurákkal találkozunk, gondviselőinkkel, akik általában a szüleink. Hozzájuk fűződő kapcsolatunk megmutatja, milyen érzéseink vannak az önfelfedezés útjának kezdetén, milyennek érzékeljük a külvilágot, miközben nem is sejtjük, hogy ez a látszólag stabil külvilág belső világunk megjelenési formája. Ily módon belsővé tesszük mindazt, amit ezek az első tekintélyszemélyek adnak nekünk, és egész életünk folyamán szüntelenül ugyanazokkal a helytelen cselekedetektől, illetve büntetéstől való félelemmel viszonyulunk a környezetünkben megjelenő hasonló személyekhez, például a tanárainkhoz, a rabbinkhoz, a papunkhoz, a professzorunkhoz, vagy a főnökünkhöz – akik mind-mind ugyanazon szerep különféle alakítói.

Hogyan jelenítik meg a kártyák a jungi archetípusokat?

Jung nem adott pontos listát az archetípusokról: ez lehetetlen lett volna, hiszen az ősképek száma nem behatárolható. Vannak köztük átfedések, és az egyes ősképek egymásba folynak. Az itt bemutatásra kerülő 36 kártya mindegyike mégis egy-egy archetípust vagy egy Jung által tárgyalt archetípus valamelyik aspektusát jeleníti meg. Az ősképek összetett szimbólumok, ezért minden kártyalap olyan nevet kapott, amelyik segít értelme megfejtésében és abban, hogy saját körülményeinkre alkalmazzuk.
Némely lap önmagában ábrázol egy jungi archetípust, néha egyetlen archetípust több lap szimbolizál, annak különböző vetületeit megjelenítve.

Pl. a Démonkirálynő (7.lap) és a Szörny (8.lap)

a Holdanya istennő (5.lap) és a Földapa (6.lap)

archetípusok árnyoldalait képviselik.

Azért szenteltünk nekik külön kártyát, mert ezekkel az archetípusokkal egészen kicsi csecsemőkorunkban töredékekben találkozunk. A fejlődő gyermek megtapasztalja milyen a „jó anya”, aki ételt, melegséget, játékokat ad, de megéli azt is, milyen a „rossz anya”, aki ingerlékeny, fáradt, szeszélyes. A gyermek szellemileg nem képes arra, hogy összekapcsolja az „anya” e két ellentétes aspektusát, egyszerűen megéli mindkettőt. A két oldal vagy archetípus mindaddig külön él benne, amíg a gyermek felcseperedvén össze nem egyezteti őket magában.

Miért érdemes archetípusokkal foglalkozni?

A jungi kártyák segítenek feltárni sorsunkat. Ha a nem integrált archetípusok megtámadják tudatunkat, negatív, romboló hatást gyakorolnak személyiségünkre és az életünkre, esetleg függőségeket okoznak. Nehézzé teszik a változtatást, és minduntalan ugyanazokat a mintákat ismételgetjük. Egy-egy archetípus hatása sohasem véletlenszerűen érvényesül: attól függ, hogy a múltban mennyire jól vagy rosszul integráltuk a tudatunkba. Amikor felismerünk és belsővé teszünk egy ősképet, hihetetlen átalakuláson eshetünk át: kapcsolatba kerülhetünk elveszett céljainkkal, elfeledett képességeinkkel, továbbá rátalálunk a szeretetre, a sikerre, vagy a homályból kivezető útra. Elménk sokkal nagyobb mértékben vezérli sorsunkat, mint képzelnénk. Ezek a kártyák az archetípusok képviselőjeként mintegy jelzőtáblaként kalauzolnak belső és külső világunkban. Amint rádöbbenünk az alapvető élményekre, egyensúlyba hozhatjuk kibillent életünket. A lapok segítségével felismerjük, mely személyiségrészeink befolyásolják életünket, és miért kerültünk adott helyzetünkbe. Megtanuljuk, hogyan oldjuk meg a problémáinkat, megértjük körülményeinket, még a jövőbe is bepillantást nyerünk.

E misztikus folyamat során fokozatosan ráhangolódunk saját belső vezetőnkre – a Belső tanítóra. (29.lap)
Ekkor készek leszünk arra, hogy megváltoztassuk mindazt, ami negatív, sötét, boldogtalan az életünkben, és felismerjük igazi önvalónkat.
Amikor kihúzzuk az első archetípuskártyát, megnyitjuk lelkünk ajtaját, és megtesszük az első lépést a lelki teljesség felé az önfelfedezés útján, melyet Jung „individualizációnak nevezett.

A pakliban a lapok számozása egyfajta térképet ad az emberi lélek fejlődéséhez.
A kártyák nem egyenes vonalú fejlődést jelölnek, inkább egy spirált, amelynek mentén az individualizáció folyamata zajlik.

Jung

Jung: pszichológus és misztikus gondolkodó

Jung svájci pszichiáter kiváló gondolkodó volt. Az analitikus pszichológia atyjaként tisztelt Jung nevéhez olyan fogalmak megalkotása fűződik, mint a szinkronicitás, az introvertált, illetve extrovertált személyiségtípus, valamint az univerzális archetípusos képek, melyek a kollektív tudattalanból származnak. Jung úttörő munkát végzett a tudattalan feltérképezésében: vállalta saját álmaiban és fantáziáiban való fájdalmas vájkálást, hogy megértse az emberi elme működésének dinamizmusát.
Nem csupán tudományos módszereket alkalmazott, festményeket és szobrokat is felhasznált álomképei értelmezéséhez. Figyelembe vette az emberi psziché összes megnyilvánulási formáját – a filozófiától a mítoszokon, a művészeteken át egészen a vallásig. Misztikus gondolkodó volt, tanulmányozta az alkímiát és a gnoszticizmust. Saját álmaiból (ezek egyike a véres folyóról szóló, amely előre jelezte az első világháborút) leszűrte, hogy az elme önmagán túlmutató erőforrásokkal áll kapcsolatban. Jung szerint életünk legfontosabb feladata az „individualizáció” folyamata, melynek során összhang alakul ki a tudatos és a tudattalan között, és az egyén spirituális egésszé formálódik.