Tanácstalanság – Döntésképtelenség – Reménytelenség

Kaptam a munkahelyemen 3000.-Ft-ot az osztálytól, hogy vegyem meg magamnak a névnapi ajándékot. 

Először felcsillant a szemem: ez jól jött, most vehetek valami olyat, amire nagyon régóta fáj a fogam, de a kasszapénzből luxus lett volna költeni rá. Azonnal a rajzeszközökre gondoltam, fel is léptem az irodaszer és a festőművész honlapjára, hogy összehasonlítsam az árakat. Van, ami az egyik honlapon található, van, ami csak a másikon. Ez már nehezíti a dolgot, mert most melyikről rendeljem meg, hisz két postaköltség ára már el is viszi jóformán az elkölthető összegemet.  

Az irodaszer honlapján jóval olcsóbban lehet megkapni az akril festéket, és ott van üvegfólia festék is, viszont nincs fedőfesték, rajztábla, ragasztópapír, akvarellpapír, és társai.

A művészellátónál drágább az akril – hacsak be nem megyek személyesen megnézni, hogy a tanulóknak ajánlott kezdőkészlet nem lenne-e olcsóbb – de nincs üvegfólia festék.

 

Zavarba is jöttem: merjek ennyi pénzt kiadni valami bizonytalanra? És mi lesz, ha nem is tudok majd megtanulni bánni vele? (legalább nem a saját pénztárcámban levő pénz bukom, ez igaz)

Ahhoz, hogy az üvegfóliát használni tudjam, meg kellene az egyik ajtószárnyban fordítani az ablakot, hogy a rücskös és a sima felület egy irányba nézzen…

A rajztábla, a papír, és a ragasztó, amivel a lapot rögzíteném, hogy ne hullámosodjon meg, önmagában egy vagyon, és a fedőfestéket itt sem láttam, pedig biztos, hogy van nekik.

 

A másik ötletem egy kerámia kosár lenne, benne potpourri, és illóolaj, amitől kellemesen illatos lesz a szoba.

A harmadik ötlet: könyvek, természetesen megint könyvek, és épp most láttam a vaterán egy csomó Szabó Magda könyvet. Ha összeírom, hogy mi van már tőle, akkor megint beszerezhetnék egyet-kettőt.

 

Nagyon bánatos vagyok (ahelyett, hogy örülnék, hogy van egy ilyen lehetőségem): nem szeretnék a józanész szerint dönteni, de a szívem szerint sem tudok, hisz mindegyikre nagyon vágyom, amit most leírtam:(

Legjobban a festékre, de annak van a legnagyobb reménytelensége, hisz igen drága mulatság. Csak a festékkel nem sokra megyek, ha nincs egy rendes méretű rajztáblám, és ragasztószalagom, hogy rögzítsem a képet. És akkor állványról még nem is beszéltem. Meg arról sem, hogy nem kellene olyanba feccölnöm még kis összeget sem, amihez nem is értek.

És most néztem meg a potpourrit, hát annak is komoly ára van, hisz hol a fenébe is gyűjthetnék én színes virágszírmokat, és díszítőkellékeket? Ha készen veszem, akkor pedig 2-3 ezer egy csomag ára. (És természetesen két-három csomag kellene, ebédlőbe, konyhába, szobába, stb. mind-mind más illat.)

 

Létezik, hogy én vagyok a telhetetlen?

 

Nahát…

A tescoban lehet kapni pot pourri tálakat, és csomagokat egyaránt, esetleg üvegvázát, edényt, amibe bele lehet tenni, és tök jók vannak: gyömbér/narancs, magyal, és őszi színekkel…

Változás, változtatás…

Talán már írtam róla...

A napokban kaptam Zsolttól, a Hétfői Zsengék írójától hírlevelet, amiben azt a legfontosabb tulajdonságot forszírozta, ami elengedhetetlen a vállalkozók részéről.

Ez pedig a változtatás, változás képessége. A gondolatmenetének a lényege: talpon maradni úgy lehet, ha a vállalkozó rugalmasan tudja követni a vevők igényeit, és az élet sodrását, vagyis változik, változtat.

Mindez a kertásás közben a fák gyökere alól előkerülő, majd pillanatok alatt máshol eltűnő állatok nézegetése közben jutott eszébe.

 Aztán jött a kérdés: te hogy látod? Te hogy állsz ehhez a kérdéshez? 

 Könnyű azt mondani, hogy: ó, én könnyen! Imádok változni, és változtatni…

Persze, ha én akarok… 

 Ha az élet követelné meg, már nem annyira biztos az egész… 

 Évek óta „szenvedek”, mert nem mozdul semmi a környezetemben, van, aki ezt szereti: ez jó nyugalmas, biztonságos, elméletileg minden a helyén van, akkor mit akar ilyenkor az ember? Ezt is végletesen adom elő, azt hiszem: kis változás nem változás, ha felborul valami, akkor boruljon, vagy ne csináljon semmit sem. A „lassan, okosan, Peti fiam” nem az én stílusom. Helyesbítek: nem mindig az én stílusom. Ha már döntöttem, akkor mindent azonnal akarok, és gyerünk, menjünk, csináljuk, nincs ebédszünet, nincs megállás, míg csak a végére nem érünk valaminek. Aztán lehet nem változtatni, hanem csak örülni az újnak:)

Van, amikor attól szenvedek, hogy ha tetszik, ha nem változik körülöttem valami, amit én nagyon nem akarok. És akkor lehet sírni, zokogni, anyázni, kétségbeesni, és csak hosszú-hosszú idő után megbékélni – ha egyáltalán meg lehet békélni – a változással.

Hiába, én már csak ilyen szenvedős típus vagyok, legyen a kiváltója akár a boldogság, akár a boldogtalanság:)

 És mit mond Zsolt? 

„A rugalmasság nagyon fontos. Ne bíráld reflexből a megváltozás okozóját, okozóit, hanem tedd meg a szükséges lépéseket! Természetesen, ha ez egy rossz változtatás, és tudsz tenni ellene, akkor azt is megteheted. De ha ez nem a Te dolgod, vagy nincs rá megfelelő kompetenciád, akkor, könyörgöm, kortól, nemtől, egyéb helyzettől függetlenül, hozz egy döntést! Fogadd el, sajátítsd el, és cselekedj!

 Ha idős vagy, vagy idősnek érzed magad, akkor is.

Ha kevésnek tartod magad intellektuálisan, vagy gyöngének, akkor is.

 Mert képes vagy rá!”

 Biztos?

Biztos… :)

Rajz

A napokban a lányommal együtt találkoztam egy iparművész hölggyel, most selyemfestéssel foglalkozik, de volt idő, mikor rajzolni tanított. Megnézte a rajzainkat, mi kértünk segítséget, hogy merre tovább, de az ő ideje is nagyon be van táblázva, így „csak” iránymutatást kaptunk tőle, hogy mire figyeljünk, hol hibázunk. Lányomra előre mondta, hogy különleges, a rajzait, vázlatait látva én is ámultam. Néhány vonás, és ott van a kész mondanivaló. Én pedig lyukasra javítom a papírom, és még mindig tele vagyok hibával.
A hölgy azt mondta, rajzoljak, másoljak, gyakoroljak sokat, hogy a kezemben legyen a mozdulat, és ez nem egy-két hónap, hanem évek kérdése. Utána vissza kell térni a kezdetleges rajzaimhoz, mert mindenkiben van valami egyéni, ahogy ő lát, ő rajzol és azt vissza kell hozni, nehogy teljesen kiirtódjon belőlünk.
Árnyékolás, kontúrok, kompozíció – ezek a fő kulcsmondataim, amire a hangsúlyt kell helyeznem.

Rájöttem, hogy a kontúrral kevesebb baj van, mint ahogy a képeimen látszik. Ugyanis, nem félek én az árnyékolástól, a sötét és világos színek kontrasztjától, csak éppen amikor összesimítom a grafitot, akkor egy csomó sötét szín elkenődik, és belemosódik a világosba, így lehet viszonylag egyöntetűen szürke lesz a rajz. A hölgy azt mondta, hogy nézzem, rajzoljam sokat magamat is, hogy megtanuljam a formák egymáshoz való arányát.

Tegnap rajzoltam tojást – fejforma és árnyékolás gyakorlása – egy párologtatót, és magamat. Na, ez volt egy nagy kihívás, mint mindig. Természetesen a rajz úgy néz ki, hogy én vagyok, és mégsem én, pedig látszólag minden vonás a helyén van a fotó szerint.

Árnyékolás
Rajzoltam, satíroztam, utána pihenni hagytam, és később megláttam a hibákat. Javítottam, még javítottam, szkenneltem, és újabb hibákat fedeztem fel, és javítottam, és szkenneltem, ezt eljátszottam jónéhányszor. Addig-addig javítottam, míg végül már talán nem is hasonlít hozzám, de a papír már szakad a sok javítástól. Kiemelem a sötét vonalakat, majd elhalványítom. A rajzomhoz segítségül hívtam a negatív képet is, hogy lássam, hol nagyon világos, mert ott nekem nagyon sötétet kell árnyékolnom. És, amikor ez alapján megtettem, akkor olyan erős lett, hogy halványítani kellett, és kell, amitől pedig megint minden egybemosódik, és nem emelkedik ki semmi. (és egy kis photoshop)
Pedig de jó lenne néhány vonással odavetni a vázlatot, amiben már minden arányos, és maga a vázlat is kifejező, mint Levenáé.
Emellett szeretnék fényt, színt rajzolni, amikor a színek összemosódnak, de nem változtatják meg egymást, nem is tudom, hogy hogyan lehet úgy színezni, festeni (mert ez is izgat nagyon, egyre jobban) hogy ne egy éles vonal határoljon el egymástól két színt, hanem valamiféle árnyalatváltoztatással közelednek egymáshoz. Az ecsettől az tart vissza, hogy nekem mindig összefolytak a festékek, és az nem ugyanaz, mint amikor összemosódnak.

Ecset:
Kipróbáltam, hogy az akvarell ceruzás rajzaim közül néhányat átmosok egy nedves ecsettel, mit művelnek akkor a színek.
Az eredmény siralmas. A sima fénymásoló papír nem issza a vizet, ezért rajzoltam gyorsan valamit egy félfamentes (ronda barnás) rajzlapra, hogy azon is próbálkozzam.
Egyik sem itta a vizet úgy, ahogy kellett, az akvarell színes nem kenődött el, az ecset pedig hülye.
Ha erőteljesebben vizes, az a baj, ha kevésbé, akkor pedig az. Ha gyengébben nyomom a papírra, csak érinteni akarom, hogy a hegyével simítsam végig a rajzot, akkor nem csinál semmit, ha kicsit jobban, akkor pedig meghajlik, és úgy is marad. Egyébként úgy tűnik, hogy egy normális ecset, nincs szanaszéjjel a szőre.

Kontúrok:
még nehéz eldönteni, hogy mikor kell erősebbnek lennie, és mikor halványabbnak. Ha a sötét felület találkozik egy sötét felülettel, akkor ott nincs kontúr, és ugyanez a helyzet a világos területekkel is. Akkor mikor éles a kontúr? Hisz olyan nemigen van, hogy sötét terület találkozik a világossal, mert ha fény éri őket, akkor mindkét terület határvonalát fény éri, ezért nem lehet az egyik sötét, a másik világos.
Nekem ez nem világos:))))

Különben is harapok minden határvonalért, ami az életben van, hisz éppen azért szeretnék elmosódó, egybefolyó határokat, mert nekem nincsenek határok, (parttalan: tűz és víz) és pont én vagyok az, aki éles határokat húz. Pedig a zsigereimben érzem, hogy valahol ez lenne az én kifejezési módom, ezért éppúgy szenvedek az általam húzott erős vonalaktól, mint az életbeli korlátoktól.
Ahogy a tűz és a víz is ledönt minden határt, úgy szeretnék én is valami áradót festeni, rajzolni, de színessel ez nekem még nem megy. Grafit esetében pedig egybemosódik, az igaz, de akkor meg éppen azért lesz jellegtelen, és szürke minden grafitrajzom, mert egybemosódik.

Kompozíció:
Ha én tudnám, hogy mit akarok rajzolni, és előtte komponálni kell, akkor már nem hangulatot tükröz, hanem tudást, racionalitást, számítást, és itt megint egy leküzdhetetlen ellentétet érzek: hogyan legyen hangulatot kifejező, spontán, határtalan, ha előtte tervezgetni kell az elhelyezkedéseket.

Tegnap késő éjjelig néztem egy honlapot, az Office Market honlapját. Anyám, mennyi gyönyörűség van ott! Az irodatechnikán kívül van még akvarell festék, akril festék, üvegmatrica festék, fára való festék, porcelán festék, és rengeteg nyers fadoboz, papírdoboz, csupasz, különböző méretű üvegek, festeni való selyemkendők, és hozzávaló festékek, festőállványok, kaparókések az akrilhoz, és olajfestékhez (mert az is van) és én azt mind akarom! Saját kezűleg készíteni (festeni) tányérokat, poharakat, bögréket, fűszertartókat, (mert ezekhez mind-mind van csupasz tányér, bögre, stb.) fürdőszobát, ablakot díszíteni, decoupage technikát alkalmazni, akarom!akarom! akarom!
Természetes a kézügyességgel együtt akarom.
Nagyon jó lenne kipróbálni, hogy milyen az, amikor egy vásznat alapoz az ember, aztán akrillal, olajjal fest arra, vagy funérlemezre, és közben mindenféle segédeszközt használ. Akarok festőállványt – nem mintha nagyon bírná a derekam az álldogálást – akarok vásznat, feszítőkeretet, sok-sok alapanyagot, festéket, vásznat, selymet, szöveteket, mindent akarok!

Milyen kár, hogy már a tanulásukhoz is eszméletlen sok pénz kell, hisz nem két forint egyetlen alapanyag sem.

És ilyenkor, egy-egy ilyen honlap láttán nem is értem Levenát, hogy miért is nem díszítette a saját lakását ilyenekkel, amikor neki kézügyessége is van, meg türelme is, és talán még Csivit is elámulna, és tanulhatna tőle egy csomó dolgot, ahogy tésztát gyúrni, nyújtani, vágni is megtanult, meg varrni, meg a fene tudja még, hogy mire volt már lehetősége, ügyessége annak a kis alig hétéves csöppségnek. Lehet, hogy nagyon lekötné – de lehet, hogy nem, és hamar megunná. Félig-meddig megértem, hogy kevés az idő ezekhez, de amikor azon gondolkodik, hogy neki miért nem olyan kreatív a lakása, mint másé, akkor azon is el kellene gondolkodnia, hogy tehetsége, ügyessége, ízlése van, nem kell extra dolog, csak egy kis színharmónia, amit be lehetne ezekkel a technikákkal csempészni az életébe. Apróságok, amik egy-egy karácsonyi ajándék elkészítéséhez is sokat segítenének, vagy Csivitnek is hasznos lenne, amikor oviba, suliba ajándékot kell készíteni. (Egyébként a két honlapot mindenkinek ajánlom fenti meggondolásból kifolyólag. Apránként, előre be lehet szerezni egy-egy kisebb terméket, hogy decemberre minden együtt legyen, amikor már csak el kell készíteni az ajándékot)
Egyébként is döbbenetes a gyerek, mert szinte magától megtanult olvasni, ahogy olvasom Levena blogján.

VALAKI VEGYEN KI A MUNKÁBÓL, HOGY ELÉG IDŐM LEGYEN NAPONTA JÓNÉHÁNY ÓRÁT ILYEN DOLGOKRA SZÁNNI!!!!!
(És közben biztosítsa ehhez és a megélhetéshez a megfelelő anyagi fedezetet.)

Linkek: http://www.officemarket.hu/
Tőlük vásárolni maga a csoda, tegnap regisztráltam, ma reggel pedig már hívtam is őket, hogy gáz van, nem kell akkora tábla, mint amekkorát rendeltem, lehet-e cserélni…
Lehetett. Módosító számla, nekem sms-ben elküldték a számlaszámot és a fizetendő összeget, hogy gyorsan utalni tudjak, így szerdára megjöhet Attila táblája, mert az új továbbképzős csoportnak nincs olyanja. (Aztán majd kifizetik, de így volt a legolcsóbb)

http://www.irodaszer-tar.hu/termekek/ - hasonló termékek vannak, mint az office marketnél, de nem tudom az árakat összehasonlítani, mert itt nincsenek feltüntetve, vagy csak én vagyok a béna, de nem találtam. Pedig itt is vannak kidekorálandó dobozok, üvegek, (itt inkább van üveg, mint a másikon, és itt kendőt is láttam, és lehet, hogy mindkettőn vannak textilfilcek. Ma már mintha könnyebben lehetne velük bánni, mint régen, mikor a lányok kisebbek voltak.

Közben Csuri fiókjába bekukkantottam, mert nehezen tudtam elhinni, hogy a napokban még volt előtte akvarell festék, ma pedig már nincs (nyugi, Csuri, nem volt rajtam a szemüveg, nem láttam semmit), de találtam vízfestéket. Ki kellene próbálni, hogy még mindig olyan ügyetlen lennék-e vele, és olyan gázos-e, mint a kisiskolában volt.

Fel kell dolgoznom azt a szégyent, amit akkor éreztem, amikor a tanárnő kettest adott – és folyamatosan csak azt adott – a jobb kézzel bénázott, görcsölt rajzaimra. Meg azt, hogy az apám mit gondolhatott (senki sem örökölte az ő zsenialitását, kézügyességét olyan szinten, amilyen ő volt) – holott ő szoktatott le a bal kezemről. Talán akkor nem félnék vonalat húzni, kört rajzolni, festeni, stb.

Szóval Csuri és fiókja: valamit mégis csak láttam benne: egy kicsi szövőkeretet. Igen, az is volt a lányoknak. No, erre valahogy egyáltalán nem vágyom, de arra igen, hogy a saját rajzaim – nem a mostaniak, hanem majd a későbbiek – kerüljenek gobelin anyagra, és hímezhessem őket. Jó nagy szabad falfelületet is akarok, hogy legyen hova tennem mindazt, amit megalkotok.

A fehér

Kipróbáltam: színeztem fehér lapra, fehér színessel. Pontosabban nem színes ceruzával, hanem pasztellkrétával. Látszott, így könnyű volt utána még bele és köré színeznem, azonban akkor ért a meglepetés, amikor elkentem a szürke és a kék színeket, és nem fogta be a fehéret. A fehérrel azonban lehetett a színekre még rajzolni.
Lehet, hogy ez csak a pasztellkréta tulajdonsága?

Kovászos uborka

A múlthét pénteken vettem, és tettem el az uborkát. Holnap ismét péntek…
Olyan remek idő volt rá a héten, hogy hétközepe táján behoztam a konyhába, meg ne fagyjon az erkélyen a szerencsétlen.
Még nem áll sehogy sem.
Ma gondoltam egy nagyot, és merészet, és feltettem a gázra, alágyújtottam, had kapjon egy kis meleget szegény, közben pedig lecseréltem a kenyeret rajta.

Tavaly, amikor eltettem, két-három nap alatt készen volt, pedig akkor is fazékba tettem, mert az üvegek kicsik voltak ahhoz a tempóhoz, amivel fogyott. És mégis készen lett és finom lett rövid idő alatt.
Ezek szerint nem az üveg a fontos, és nem a nap, amit tavaly sem látott a fazék belseje, hanem a meleg.
Ezért most kísérletezem.

Hát nem mindegy, hogy tönkremegy, és azért dobom ki, vagy előtte kísérletet hajtok végre rajta, és utána dobom ki?

Portré

Még tegnap kezdtem el, és alaposan megizzasztott ez a portré, sok-sok órát feccöltem bele. Csoda, hogy maradt valami a papírból, és nem szakadt ki a sok radírozástól. Eredetileg sokkal kisebben szerettem volna megrajzolni, hogy a testből is rajzolhassak hozzá, de amikor azt vettem észre, hogy a fejen torzak az arányok, nem a szemet és orrot vettem kisebbre, (mert nem akartam sokat radírozni) hanem a fejet nagyobbítottam meg. Igen ám, de ez most olyan volt, mint a pörkölt és a tészta: (amelyik elfogy, abból kell újabb adagot készíteni, és a végén az egyik mindig több lesz, mint a másik) mivel nagyobbra vettem a fejet, a helyes arányok miatt mindig azt vettem észre, hogy vagy a szem, vagy az orr, vagy a száj nem jól aránylik a fejhez. Így nőtt, és egyre nőtt, és ez lett belőle:)))))

Közben azért mostam is, és hirtelen ötlettől vezérelve palacsintát csináltam. Bece akart valami finomat enni, és rendelt magának ételt, és engem is megkérdezett, szeretnék-e valamit. Éhes nem voltam, de megnéztem a desszerteket, azok között volt csokis palacsinta: 2 db 350.-Ft-ért. Na ez volt az indíttatás, hisz ebből az összegből már mindenkinek kihozom a fejenként kettőt.
Kikevertem, megsütöttem, méghozzá mogyoróolajban, vagy miben, Putjo hozta Olaszországból, az én olajam éppen elfogyott, így Bece kölcsönzött nekem ilyet. A palacsinta éppen annyi lett, hogy egy zacskó puding kevés lett volna hozzá, két zacskóval készítettem, ami pedig sok lett – volna, ha nem találom ki, hogy egy nagy kerámia tepsibe szorosan egymás mellé fektetem a megtöltött palacsintákat, és a végén a maradék pudingot ráöntöttem a tetejére.
A végeredmény: én most csokipudingos palacsintát csináltam, vagy palacsintás csokipudingot?
Szeleteltük, és a tetejére jöhetett egy kis tejszínhab: éljen a lúgosítás, és fogyókúra!

hajnali megszállott

Éjjel két óra van, és nekem már oly mindegy, hogy mit csinálok, három óra múlva elkezd csörögni az óra, hogy keljek fel – és még le sem feküdtem.

Előbújt belőlem a megszállott… és rajzol…

A virágot és a férfifejet bent rajzoltam a munkahelyen, több program leállás alatt, a kis hölgy fejét itthon.
Nem ma.
Ma másikat rajzoltam, és muszáj volt befejeznem, mert állati izgalmas dolog, amikor az ember keze alatt egy rajz elkezd hasonlítani a tulajdonosára:)

Még nem tökéletesek ezek a rajzok, Csivit száján is volna mit igazítani, de remélem, így is felismerhető, és az lesz majd a holnapi is:)
A mai rajzot még lefotózhatnám, de hátha holnap még találok rajta igazítani valót:)

A citromos varázs után elkészült az epres változat is, bele tudnék ülni a tepsibe, és addig enni, míg van belőle. Ez kicsit hígabb lett, mert az összetört eper sokkal több lével rendelkezik, mint két kifacsart citrom, de még mindig nagyon ehető. Meg fogom próbálni majd sárgabarack lekvárral is, és gondolkodm, hogy mivel lehet még próbálkozni:)

Rajzgyakorlat

Volt időm rajzolni is. A vonatállomáson láttam egy szökőkutat, ami nagyon megtetszett, mellette két bokorral. Természetesen a hátteret nem tudtam mivel kitölteni, mert nem emlékeztem rá, hogy milyen ház állt mögötte az úttest túloldalán, így a rajz egyik fele a emlékezetből, a másik fantáziából készült.

Így volt ez a fekete alapra radírral rajzolt fával is: ezt a képet egy rajzfüzetben láttam, utána becsuktam a füzetet, és emlékezetből rajzoltam meg, kedvemre változtatva a fák ágain, levelein.

A Balaton már hagy némi kívánnivalót maga után. Emlékezetből készült ez is. Ma leállt a program a munkahelyen, és a rövid szünet alatt rájöttem a felhőrajzolás titkára, nyitjára, már csak sok-sok gyakorlás kell, és menni fog az is:)A vizet kell még másképp, mert ez így elég gyerekes, de már alakul erősen.

A két csendéletet egy-az egyben másoltam a füzetből, és úgy döntöttem, hogy nagyon ügyes vagyok, mert a díszítő sort idigóznom kellett volna, így írta az átmásolást a füzet, én azonban szabad kézzel másoltam át.

A siker csúcsa:

Az egészet elejétől a végéig bal kézzel rajzoltam!

Egyre természetesebben fogom rajz közben a ceruzát,- írni már régóta tudok balkézzel - és állatira élvezem, hogy sokkal lazábban fogom a ceruzát, mint jobbal.

Idefigyeljetek Emberek!

Ide nézzetek, mit találtam!!!

Pasztellkréta!

PasztellkrétaPasztellkrétaPasztellkréta!!!!!

Berosálok! Már nem is kell nekem semmiféle hashajtó, csak ez! :))))

Ma vettem, gondoltam csak kicsit, csak hatszínűt, (van 24 színű is) mert félfüllel hallottam róla, és ki akartam próbálni, és ez egy tök jó buli!

A hattyút néhány perc alatt rajzoltam meg, (kicsit vékony lett a nyaka, de most nem ez volt a fontos) az volt az első, féltem is tőle, mint a tűztől, de nagyon-nagyon jól lehet kezelni! Így kipróbáltam egy félig-meddig saját ötletre is, - puskáztam is, de - több rajzot néztem, és úgy csináltam meg a magamét.

(ja, és balkézzel rajzoltam, egész könnyen ment a krétával)

Beszíneztem a lapot sárgára, magam sem tudom, hogy miért, (de tudom: arra számítottam, hogy majd kilesek valami formát belőle, de nem jött össze lámpafénynél) és arra rajzoltam rá a napraforgót. Nagyon jól lehet a színeket kenni, és egymásra rajzolni vele úgy, hogy nem is megy el a színük. Kicsit erős a képen a sárga, mert villanyfénynél fotóztam, eredetiben szebb lett.

Nagy volt a szám, hogy valami maszatolóst kellene keresnem magamnak, és tessék, most itt van!
Még a papírt sem mertem levenni róla, és fogalmam sincs, hogy ennek meg – ellentétben a ceruzákkal – miért nincs legalább egy pici hegye, (mint a zsírkrétának), tök vastagon fogósan rajzoltam vele.

Segítség! Hogy kell pasztellkrétával bánni????
:)))))

grafika

Ezt meg kell, hogy osszam mindenkivel, ahogy a zenével is tettem:

ez valami csoda!

http://www.keptelenseg.hu/keptelenseg/olvas/linda-huber-grafit-rajzai/

Társadalmi érdekeltség - mint hajtóerő

Így hívják azt az idióta kényszert, ami engem hajt. Egy belső kényszer, hogy valamit alkossak – mások számára. Vagyis mások számára legyen értékes, mert nem magamért, hanem értük teszem, tenném mindezt. Ez az elsődleges, és emellett csak másodlagos, hogy elismerést kapjak érte. Másodlagos, de nem lényegtelen.
Nem kell világhírűnek lennie, és nem kell maradandónak lennie. Ez tényleg nem fontos.

Kevés, túl kevés csak magam kedvére alkotni, és nem megosztani másokkal. És kevés, ha csak néhány emberhez jut el.
Én szenvedek ettől a legjobban, de ez van, egyelőre nem találom az utat. Ez már egy levetkőzhetetlen belső kényszer, ami születéssel hozott, és nem gyerekkorban, neveltetés által felvett kényszer. Elég sokáig váratott arra, hogy megértsem, felismerjem, és éppen ezért sokkal nehezebb kezelni. Külső kényszert alakít az ember, befolyásol, lekorlátoz, teljesít, vagy nem teljesít, de belsőt nem lehet korlátozni, annak teret kell adni, mert akkor lesz teljes, egész az életem, ha megvalósítom. Megvalósítás nélkül hiába éltem. Ha ezt lekorlátozom, az megbetegíthet, mert belül kél majd önálló életre. (Mármint a megvalósítási kényszer)

Az idő pedig megy, halad, szalad, és – írnám, hogy hülyén fogok meghalni, de nem ez a legjobb fogalmazás – úgy halok meg, hogy nem teljesítettem be (vagy ki) az életemet, a feladatomat, a fene tudja mit.
Ha erre gondolok, keserűség fog el.
Nem tudom, hogy hogyan kell egy láthatatlan falat lerombolni, amiről még csak azt sem tudom, hogy miből van, de meg kell találnom a megoldást magamban, - vagy magamon kívül, ahol a fal van. Még azt sem tudom, hogy hol a fal.

Valami eszembe jutott:
A Tarot szerint a külvilág azt akarja, hogy legyek mértékletes. A belső kényszer pedig határtalanságot akar, és kiáradást. Itt máris van egy összeütközés, ahol a külvilág azt szeretné, hogy nehogy már túllépjek, tovább lépjek rajtuk, ami egyrészt valóban azt igényli, hogy kompromisszumos megoldást keressek, de másik részről, ha másról van szó, akkor nem engedhetem, hogy visszahúzzanak, csak azért, mert nem tudnak követni.
Ezzel a külvilágot megértettem, már csak a magamban levő akadályt kell megtalálnom, mert – ahogy asztrológiai tanárom mondta valamikor: behúzott kézifékkel nem lehet száguldani.
Nos, ha nem is száguldásról van szó, azért, szeretnék ennél nagyobb sebességre kapcsolni:)

Ezzel nem lebecsülni szeretnék senkit sem, csak éppen nem értem, miért kell nekem azért – és csak azért – lépegetnem, mert ők a talajt érzik biztonságosnak, én pedig a levegőt. Ez éppen olyan, hogy én egyem meg a spenótot, mert ők szeretik. (Én is, de ez már más kérdés)
És igen, itt jön be az, hogy csupa szűz jegyű vesz körül, aki összerosálja magát, ha el kell engednie valamit, ami az ő számára biztonságos.


Nagyobb tűz, vagy a nagyobb tűz kiáradása, szenvedély, lángolás, lelkesedés, erő, tetterő, energia. (ezek azok a szavak, amiktől azonnal hálót dob rám a külvilág, és megkötöz, a környeztemben élő azon személyek, akiknek a hiúságát sérti, ha magasabbra emelkedem, mint ők:))))
Könyörgöm, ha az én gondolataim repülővel közlekednek, nekik pedig csak rollerjük van, ne akarják már, hogy a repülővel guruljak a roller mögött:)))

ÉS MÉG MINDIG NEM BÁNTÁSIBÓL ÍRTAM, HANEM AZÉRT, MERT MÁSOK VAGYUNK, ÉS ÉN - ÉN AKAROK LENNI.

A vicc az, hogy a belső blokk feloldásához egyedül én kellek, ott nem oszt, és nem szoroz a külvilág mentalitása.

A veszélyes süti

Ez lett a Tesco-járatból:)))

Ma nagyobb edényben készítettem, (müzlis tál, így nem futott ki) kókuszt tettem bele, és egy kis mazsolát, és míg sült, (öt perc az én mikrómmal) egy papírlapból - elméletileg – virágformát vágtam ki. Amikor kihűlt, félbevágtam, rátettem a kivágott formát, és megszórtam a porcukorral.

Hát, ha a forma kivágását nem is, a porcukrozásnak ezt a technikáját még tanulni kell…

Születésnap

Tegnapra szabadságot vettem ki: 1. kialudjam magam végre reggel, 2. megsüssem az ikrek tortáját mára. Egy szülinapi torta mindig egy nappal hamarabb el kell, hogy készüljön, hogy elég idő legyen arra, míg kihűl a tészta, a krém, amíg összeállítom, díszítem, majd összeérnek az ízek. Vagyis megadom neki az időt, és a törődést.
Ezzel szemben reggel korán kellett ébredni, mert középsőmet el kellett kísérni az Akácfa utcába – bérlethiányból fakadó bírságok miatt. Szép kör volt, nagy szerencsével jártuk meg. Legközelebb pedig sodrófa a díja annak, aki nem vesz komolyan törvényeket és szabályokat, amiknek ilyen anyagi következményei vannak.

Tehát nem volt alvás, és kevesebb idő jutott a tortákra, de elkészültek, a levessel együtt mára. Mára maradt a díszítés egy része, de ez az ízét már nem befolyásolta.
Tipródtam az utolsó pillanatig mind a két tortával, mert a lány sós tortát kért, a fiú pedig banános csokitortát. Nem csokisat, és nem kakaósat, hanem csokitortát.
Kolléganőmtől kaptam egy receptet, amire úgy gondoltam, jó lesz a tészta alapjának, bár mondta, hogy jól gondoljam meg, mert a csoki miatt a tészta nehéz, súlyos, ezért nem emelkedik fel, sőt, süllyed, és nem lehet banánt keverni bele, legfeljebb összetörten. Akkor is dupla adag sütőport és több tojást keverjek bele.
Erre emlékeztem, de arra már nem, hogy hova tettem le a receptet. Fel kellett, hogy ugorjak a netre, körülnézni csokitorta ügyben, és találtam is egy-kettőt, de egyik sem nyerte meg úgy a tetszésemet, hogy egy az egyben lekoppintsam. Különben is, a hagyományos receptek nem elég méretesek a család számára.

Ezért „becsuktam a szemem”, és megérzésből készítettem, úgy, hogy félig emlékeztem a kolléganőm receptjére, és az olvasottakra. Egyik recept narancsos volt, ezért azt is kevertem a tésztába, - a reszelt héját – a banánon kívül, amit végül tényleg összetörtem, de hagytam egészet is, hogy találkozni lehessen vele evés közben, és díszíteni is lehessen vele. Így viszont elég kevésnek tűnt a banán. Aztán elgondolkodtam azon is, hogy amit a kolléganőm adott kóstolónak, az nagyon lapos volt. Ha ez is olyan lesz, akkor hiába terül el egy 28 cm-es átmérőjű tortaformában, fél fogunkra sem lesz elég. Első körben nem akartam tölteni, csak a sűrű tésztát akartam megsütni, és a tetejét díszíteni. Azonban, hogy nem találtam a receptet, az olvasottak alapján amellett döntöttem, hogy magasabbra – nagyobbra – sütöm, és megtöltöm. (A tészta elkészülte után előkerült a kolléganőm receptje is).
Ebben az esetben ismét felmerült a probléma: mivel töltsem, hogy ne legyen még az is nagyon édes, de elég krémes legyen. Ekkor koppintottam egy narancsos torta krémjét – részben. Nem volt itthon csokipuding, és nem is akartam azt tenni bele. Ezért tejszínből, narancsléből és kakaóból, étkezési keményítőből készítettem besamelt, amibe belekevertem a banánt. Mivel a tészta valóban úgy viselkedett, ahogy a kolléganőm mondta, és lesüllyedt a közepe a sok keserűcsokitól, szükség is volt kellő mennyiségű krémre, hogy a krátert eltüntetessem, ezután már csak csokoládéval kellett leöntenem, és díszítenem.

Mit mondjak: annak ellenére, hogy a tésztája olyan lett, mint a csokito: „csúnya, de finom”, bitang jó lett. És a végére szép is, a siker ismét csak nem maradt el.

Sós torta: találtam azt is a neten, de csupa „rántottával”, vagy sajtkrémmel készült tortát, ami nekem nem tetszett, mert túl töménynek találtam így a közepét. (és én nem szeretem a sajtot, főleg nem a belőle kevert krémeket, kivéve a tiramisut, az viszont édes). Aztán az utolsó pillanatban jött az ötlet: van egy tésztareceptem, ami virsli tekercsekhez való, de önállóan jó pogácsának is. Ezt választottam tésztának, és azt találtam ki, hogy a sós tortának ugyanúgy rétegesnek kell lennie, mint az édesnek, ezért külön kinyújtottam egy kerek formát középre, és egyet a tetejére. Tölteléknek lányzó kedvenc étele került kiválasztásra: milánói szósz. Viszont hiába pirítom le a darált húst levére, attól az még nem fog összeállni, én pedig azt akartam elérni, hogy ugyanúgy szeletelhető és ne kanalazható legyen. Ezért a végén megszórtam egy kis étkezési keményítővel a végén, majd a kevertem bele tortazselét is, és életveszélyesen megfenyegettem, hogy szétesni tilos. A kinyújtott tésztát beletettem a formába, úgy, hogy az oldalára is odasimuljon, és túl lógjon a formán, bele a milánói egyik felét, rá egy kerek tészta, erre megint egy réteg milánói, és erre ismét egy kerek tészta, amit összenyomtam a forma oldalára simított tésztával, majd a felesleget levágtam körbe. (És kisütöttem pogácsának, hisz ahhoz való tészta).
A nehezén túl voltam, már csak a díszítést kellett kitalálnom hozzá. Sütés után megszórtam sajttal, és visszatettem még egy kicsit a sütőbe, had olvadjon rá. Gyermek komoly kétségekkel kísérte ténykedésemet. Aztán, amikor meglátta a megsült tortát, elkerekedett a szeme.
- Ez mi?
- a sós tortád, hisz azt kértél, nem?
- és hova lett a milánói?
- benne van.
- hát… komolyan… te félelmetes vagy…
Naná, majd egy sós torta fog rajtam kifogni…

Ma díszítettem: paranyica sajtból szedtem le vékony szálakat, kaliforniai paprika került a közepére, és a sajtszálakból formázott minták közé petrezselyemzöld.
Lány meg volt győződve róla, hogy kanalas tortát fog kapni, ami szeleteléskor majd szétesik.

(Nem esett szét, szeletekben maradt:)

Nagyok ajándékának nagy sikere volt, lányzó 2in1-ben kapott púdert és egy német nyelvű Micimackós könyvet. (Pu der bar- két ponttal az "a"-n)

Unoka is inkább azt választotta az édes helyett, a többiek pedig benyújtották elkövetkezendő igényüket spenótos tortára, mentolos tortára – érdekes, gombás egyiknek sem jutott eszébe, pedig az is nagyon finom lehet.
A torta mellé megkapták az ajándékukat is – és pezsgőztünk is kicsikét:) Legnagyobbnak kártyát vetettem, és mellesleg mosogattam és mosogattam egész nap.
Holnap pedig tanítok, még jó, hogy maradt minden ételből, lesz mit ebédelniük.

történetek ideje - idő története

Valamelyik este történetek szólaltak meg bennem, peregtek le előttem már lefekvés után, szinte félálomban. Napközben Kulka János dalait hallgattam, és egyik száma – Menni kell - képpé formálódott. Persze, amilyen agyam nekem van, azonnal ott termett még egy történet cím, és egy harmadiknak a vázlata. Olyan a fejem ilyenkor, mint hamupipőke tálja, amibe egyszerre öntik bele a magokat, és amiből többféle magot kell szétválogatnia rövid időn belül. De, hiába hívom a galambjaimat, nekem nincs. Nem is kellene más, csak idő. Hogy ilyen esetekben ne kelljen mással foglalkozni, csak ezzel, míg kész nem vagyok, hisz utána úgyis üres szünet következik, és akkor lehetne valami más munkát végezni. (Ez lenne bennem a megszállott, az őrült "zseni", akinek megszűnik a világ, és megszűnik az idő. Étlen, szomjan addig foglalkozni valamivel, teljes koncentrációval, amíg a végére nem jutok. A mindenből egy kicsit – utálom.)
Khm… idő… állatira hadilábon állunk egymással. Amíg van, addig azt hiszem, hogy van bőven, és ráérünk még, amikor pedig lepereg, már csak a kétségbeesés marad, hogy hova, mennyit tettem belőle, hol herdáltam el, mert még nem vagyok készen. Tehát idő, egyedüllét, csend, hogy csak arra figyelhessek, amin az eszem jár. És erő, hogy legyőzzem Pató Pál urat.

finisben

Nagyon-nagyon elfáradtam mára, de most úgy érzem, hogy volt értelme. Reggel elmentem Júliáért, aztán csak vártam, és vártam, hogy telefonáljanak, és mehetek az ajándékért. (Kíváncsi vagy, ugye, hogy mi az? Én viszont tudok titkot tartaniJ))

Addig nem nagyon lett volna értelme bármibe is belefogni. Végül elindulhattam, és hamar megjártam. Közben Imrus és apja – mert megérkezett ő is – bevásároltak, mire hazaértem, már ebédeltek, igaz, csak virslit. Nekem is jutott, ami viszont jó volt. Mosogattam, majd betettem a kenyeret sülni Istvánéknak. Szeretek kenyeret sütni a sütőben, nagyon finom lesz, remélem ez is az lett – rozsos/diós.

Feltettem a káposztát is főni.

Újabb három tojásból készítettem megint habcsókot, így most olyan nagyon sok van, hogy végre-végre ténylegesen jól lakhattam vele, és még mindig van rengeteg.

És én díszítettem a fát. Éva korán lelépett – még most sincs itthon – és estefelé Anna is. Aztán Imrus is, és Szilviék pedig Júliát vitték haza. És akkor megéreztem azt az ünnepi érzést, amit már régóta nem. Jártam körbe-körbe a fát, díszítettem, úgy, ahogy én szeretem, és csend volt. Ünnepi csend. És én alkottam. Fenyőfából karácsonyfát.

Tavaly tönkrement az égősorunk, és idén egyszínű fehér égőset vettünk. Eszembe jutott, hogy apu annak idején az égősor gyertyáira egy kis darab vattát tett, így tompította a fényét, és szórtabb is lett... olyan, mintha havas lenne az égő is. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom: nekem tetszik.

Aztán csomagoltam az ajándékokat. (Igen, ajándékokat, többet is, mert névnap is van, meg karácsony, meg meglepetésJ) Már nem siettem, jó volt lelassulni.

De most, nagyon fáj a lábam, a hátam, derekam... és elfáradtam:)

Bájgli

Sütöm, mint minden évben, és mint minden évben, egy kicsit másképp. Az már megszokott tény, hogy rendszeresen kireped a tésztája, de szent elhatározással vállaltam ezt a tényt, inkább, minthogy kevesebb töltelék legyen benne, és ne legyen annyira finom. Idén tervbe sem vettem, hogy a diós és a mákos mellé gesztenyéset is készítsek, mert tavaly is csak terveztem, és nem lett belőle semmi.
Idén azt találtam ki, hogy van még egy bontott, magozott, cukrozott, nyersen eltett meggyem, amivel már nem sokat lehet kezdeni. A diós kúphoz nyitottam fel az üveget, és elég sok maradt belőle, mert a kekszdarabkákra nem lehetett csak fél szem meggyeket tenni, hogy elférjen, és rendesen be lehessen borítani a diós kúpocskákkal.
Ezt a meggyet belekevertem a dióba és a mákba, így meggyes-mákos és meggyes-diós beigli készült. Tehát mindent úgy kezdtem, mint tavaly, egy kiló lisztből, jól megmérve a töltelékhez valókat, mazsolával, citromhéjjal, és a tésztához lekvárral, amit még én tettem el a nyáron, csakúgy, mint a meggyet. Természetesen a mennyiséggel mégis baj volt egy kicsit: a tészta lett több, vagy a töltelék kevesebb, de maradt üresen tészta.
Sebaj, gondoltam, majd keverek ki túrót, úgyis szándékom volt már valamit kezdeni vele, és azzal töltöm meg. Hát, nem jött össze, mert a túró penészes volt.
Álltam, mint a balfék, hogy most mit kezdjek a tésztával. Azt találtam ki, hogy buktaformákat készítek belőle, a lekvárral, ami a tészta megkenése után bőven maradt. Szépen kinyújtottam, és közben variáltam tovább: nem bukta, hanem kiszaggatom pogácsaszaggatóval, és két kis korongot összeragasztok, közötte lekvárral. Már félig kiszaggattam, és közben gyűjtögettem a fecniket, hogy majd újra összegyúrom, nyújtom, szaggatom…
És ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy túróst! (Nem azt, ami a szemétben kötött ki…) Órák múlva sem leszek így kész, és lehet, hogy a lekvár ki fog folyni a korongokból.
Fogtam, összegyúrtam az egészet újra, ismét kinyújtottam, megkentem margarinnal, és megszórtam cukrozott kakaóval, majd félbevágtam, és két vékony kakaós girnyót, vagy kakaós kukackát tekertem fel belőle, majd be a sütőbe!
Jelentem, már kész van, a girnyó pimasz módon jól megdagadt, és szétnyílt – kivételesen nyílt, és nem repedt, és így már nem girnyó - és most megyek, és megkóstolom:)))


Vérszemet kaptam, mert a tésztája annyira finom lett, amilyen még sosem, talán azért, mert több vaj került bele, mint eddig – a maradék kis darabot nem volt szívem otthagyni:))
Igaz, a kakaó szinte eltűnt belőle, mégis, nekem nagyon ízlik…

Ezért nekirugaszkodtam, és azt tettem, amit évek óta nem – habcsókot próbálok meg gyártani, de nem sok az esélyem arra, hogy sikerüljön. Amíg kevertem, vertem, addig tök kemény volt a habja, amikor pedig formázni kellett volna, akkor kicsit szétfolyós lett …
Hát, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle…

Átadtam…

… a goblent.
Csütörtök reggel kiugrasztott az ágyból kisfőnöknőm. Látogassak már be, mert fogalmazni kell. Ez azt jelenti, hogy az utolsó munkanapon még átnéztem a bevallói jogcímkód fordításának tervezetét, és széljegyzeteket írtam mellé, meg felkiáltó jeleket, és kérdőjeleket. Mari és Márti is átnézték, utána kitalálták, hogy mi az, aminek valóban benne kell lennie a véleményezésben. Amikor ez megvolt, hívtak engem, és jöttem én, hogy megírjam a hivatalos levelet a központ felé. Ekkor vittem be a goblent, hogy közös erővel, a kolléganőimmel együtt átadjuk immáron bekeretezve, karácsonyra, és születésnapra egyaránt. Azért oltottam be a kolléganőimet közös akcióra, mert, ha egyedül adtam volna át, hát Mari tuti, hogy seggberúgott volna érte a köszönet mellett, hogy miért költöttem ilyen sok pénzt rá. Így osztoztunk a költségekben is, és az örömben is.
Mari örült neki. Először azt hitte, valamilyen könyv van benne. Aztán elmesélte, hogy van a lakásában egy személyes kuckója, a hálószobája, ahol a becsben tartott, és nem mindenkinek mutogatandó emlékeit, kincseit őrzi, így: egyiptomi papiruszképek, családi, gyerekkori, és ősök fényképei, stb. No, oda fogja felakasztani a képet is.

goblen - készen

A napokban megvettem hozzá a keretet is, amikor Szilvivel az ikeában jártunk. Belebűvészkedtem a képet: - ime, a rajz és a hímzett kép együtt.

A hímzés sötétebb lett, élénkebb színű, mert amikor beszkennelték a képet, és rányomták az anyagra, akkor az ottani számítógépen "kicsit" - kicsit nagyon - halványabbra kellett volna venni. Ez az, amit én nem vettem észre, de remélem így is tetszeni fog annak, akinek készült:)

Az igazi az lenne, ha még azt a képet is ide tenném, amiről rajzoltam, de most nem tudom, hogy honnan kereshetném elő:)

zöld égbolt

Komolyan. Ma reggel, hogy mentem a tanfolyamra, azt vettem észre, hogy az ég alja zöld. Almazöld. Mint a golden alma. Nagyon furcsa volt zöld égboltot látni. És este, naplementekor szintén völd volt az ég alja.

Erről nekem eszembe jutott a Zöld dió, mint ifjusági regény, és a Zöld Tündér, mint mese. A mesét én írtam.

A követ anyutól örököltem, fogalmam sincs, hogy most honnan került bele ennyi kékes szín. Ez épp olyan, mint a zöld égbolt. Ebben a kőben lakott a Zöld Tündér, aki a gyerekekkel együtt bevette a gyógyszert, lelkesen nyitotta a száját, és így a gyerekek is bevették a gyógyszert:)

A köben nem csak buborékok vannak, hanem mindenféle törések, amitől egész érdekes formákat lehet látni a belsejében, attól függően, hogy honnan éri a fény.

goblen

Kicsit homályos lett a kép, - talán egy kicsit sötét is - pedig a gépen, amikor visszanéztem, úgy tűnt, hogy sikerült jól lefotóznom. Készen vagyok a virággal, most következnek a levelek:)

nagyon izgulok, hogy sikerül-e szépen kihímeznem, és vajon tetszeni fog-e annak, akinek szánom:)

az eredeti rajzon csak halványan van színezve a virág árnyalata, árnyéka, a lila, és a kék, de amikor beszkennelték, és rányomták az anyagra, akkor nagyon élénk, és erőteljes színeket kapott. Elég nehéz minél világosabban hímezni, de próbálkozom vele, mert akinek készül, annak talán éppen a világosabb árnyalatok miatt tetszett meg a kép. A falra feltéve nem is látszik a rajzban a virágon levő halvány színezések, csak az árnyalat, az árnyalás hatása tükröződik a nagyon fehér - ami igazából nem nagyon fehér a halványkék és halványlila miatt - virágban.