Festés

Most nem én próbálkozom festéssel, hanem a lakásról van szó.
Elhatároztam, hogy egy egyszerű tisztasági festésnek ugrom neki a hosszú hétvégére, és arra való tekintettel, hogy már nagyon nem bírtam nézni, hogy milyen rondán elkoszolódott minden fal. Ha nem lennénk sokan, akkor is ezt tette volna valószínűleg, de, hogy sokan vagyunk itthon, így már egészen elkeserítő állapotba kerültek a falak, a villanykapcsolók környékei.
Csuri barátja azt mondta, eszembe ne jusson nekem létrázni, majd ő megcsinálja. Ugyanis szobafestő. Ő is úgy indult, hogy tisztasági festés, és ahogy elkezdte, és nézegette, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű festés, mert ez a lakás még hivatalos festőt nemigen látott, eddig megcsináltuk úgy, ahogy tudtuk. Amikor még egyedül én csináltam, akkor a kisebb szobákat tapétáztam ki, a közös helységek kifestését később Bece párja végezte, de már ez is elég régen volt. Legalábbis a falak erről árulkodnak.
Az egyszerű festésből totális tapétaleszedés, falvakarás lett. (A plafonon levő tapéta még az, ami a beköltözéskor ott volt, annak levételére, és glettelésére senki sem vállalkozott). Ráadásul Picur munka után áll neki a lakásnak, vagyis este hét-nyolc óra tájt. Tegnap éjjel kettőig vakarta a falat, és mosta le ahhoz, hogy ma glettelni tudjon.

Lassan megy, nagyon lassan, mert még glettet nem láttak az oldalfalak sem, és ráadásul fáradt is a tegnapi nap után, hisz ma egész nap a munkahelyén is ezt csinálta. Ahogy dolgozik, úgy jönnek újabb és újabb ötletek: díszléc, ami eltakarja a mennyezetnél futó vezetéktartót, gipszkartonból készülő boltív az igazi helyett addig, míg meg nem lehet csinálni az igazit, (csak ne tegyem vissza a boltív formájú gyöngyfüggönyt), és aztán nekem is jönnek az ötletek. Ha már készül, akkor most kellene ajtót cserélni, mert azt már akkor meg kellett volna tenni, mikor ideköltöztünk, és azóta eltelt 22 év.

Ez még kérdés, de az már biztos, hogy az előszobai ütött-kopott hombár cipős szekrény helyébe új, csináltatott előszobafal kerül majd, (ami a képen van,, csak hasonló, egyedi gyártás készül a megrendelésem alapján) már megrendeltem, egy hét múlva hozzák.

Jön vele egy ágy – nekem. Eddig egy régi heverőre lett feltéve a matracom, (alatta szekrényből származó pocok, ezek tartották a matracot), most találtam egy asztalost, aki kb. 25 ezerért új heverőt készít nekem, és még fiók is lesz alatta, ágyneműtartónak. Nincs külön keret, külön ágyrács, külön anyjakínja tudja micsoda, igazi, hagyományos, és stabilnak tűnő heverőm lesz:)
Ez az asztalos készíti az előszobafalat is, és rákérdeztem, hogy vajon ajtókkal foglalkozik-e, mert nagyon elfogadhatóak az árai. Meglátjuk, hogy mi lesz belőle… (Én már új ebédlőasztalról álmodom, dohányzóasztalról, éjjeli szekrénykéről, székekről, kanapékról a gyerekeknek, talán a kád pereme is meg lesz csinálva, javítva végre…)

Nem szakadt rám az OTP, csak éppen kikértem az önkéntes pénztárból azt az összeget, amit a munkáltató fizet a számlámra. Én nem, mert nem futja a keretből, amit meg a munkáltató ad, az gyakorlatilag csak borravaló – persze ezt is igen nagyon köszönöm szépen, mert most miből hoznám rendbe a lakást? (Valószínűleg eszembe sem jutott volna, és szenvednék tovább a sárgásszürke falak között.)
Megkért szépen a biztosító, hogy a válságra való tekintettel jól gondoljam meg, hogy kiveszem-e, én pedig biztosítottam őket, hogy éppen a válságra való tekintettel veszem ki, hisz évek óta nem volt béremelésünk, és idén még a jutalom is elmarad. A kölkök pedig „nincsenek tekintettel a válságra”, és képesek továbbra is iskolába járni, ami persze pénzbe kerül. Így még a beiskolázásra is maradni fog. Remélem.
Mert olyan gyorsan olvad, mintha hóból lenne, pedig a legolcsóbb, legtakarékosabb megoldásokat választjuk, - amikor azt választjuk:))

A lakás szanaszéjjel, az esték rövidek, így nem tudom, hogy mikor leszünk készen az egy vagy kétnapos tisztasági festés helyett. De, legalább alapos munka lesz, és szép lesz. Tiszta lesz.

Nekem pedig forog az agyam, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy a fürdőszobába új tükör, esetleg új mosdó kerüljön, a wc-be a hagyományos víztartály helyett valami jobb, modernebb legyen, és lassan az összes csapban cserélni kellene a tömítéseket.

És közben ezer dolgot tanultam a szobafestésről:)))

Az a glett, ami pillanatok alatt megköt, nem azonos a falra való glettel.
A glettelés előtt is alapozni kell.
Egy glettelés nem glettelés, a „normális” az, ha háromszor húzzák át a falakon: kétszer hígabban, egyszer sűrűbben. Ezt le lehet rövidíteni két sűrűbb gletteléssel.
Utána még csiszolni kell, hogy teljesen sima legyen.
Létezik 45 cm széles spakli.
A repedt falra a glettelés előtt hálót kell felragasztani. (egy kb. öt cm széles hálószerű anyag, ami önragadós)

A többi újdonságot azok felmerülése során rögzítem. (legalábbis magamban).

Fontos!

ha a CSuri nem lenne, nem tudom, hogyan bírnám már egyedül a pakolászást, és takarítást:)

Ma már nem…

… kezdem el elmesélni Ráckeve negyedik napját, mert nagyon sok mondanivalóm lenne róla, és nagyon sok szép képet szeretnék feltölteni hozzá, és arra már nincs idő, holnap egésznapos rendezvényre megyek, ahol húszpercenként más-más kérdésre adok választ az embereknek, vagyis egész nap elemezni fogok. Vagy inkább jósolni, mert mit lehet húsz perc alatt elemezni, személyiséggel kapcsolatos tanácsot adni?
Igyekszem azonban hű lenni magamhoz, és emberi útmutatást adni ilyen rövid idő alatt is:)

Viszont megosztok egy receptet, amit Natimama Kalánka honlapján olvastam, - aki viszont Borókánál kapott kóstolót - és ki is próbáltam.

ÉVI, FIGYELJ, EZ PONT AZ A RECEPT, AMIT KITALÁLTUNK RÁCKEVÉN, ÉS VÉGÜL NEM VOLT RÁ IDŐNK, HOGY ELKÉSZÍTSÜK:))))

Tehát kell hozzá kalács, - nekem a nagyobbikból másfélre volt szükségem, - egy kg szilva, egy tojás, egy liter tej, cukor, és darabolt, tört, darált dió, vaníliás cukor, vaníliás pudingpor.

Tehát a szilvát kimagoztam, félbevágtam, és jó (mert én így szeretem) fahéjas porcukorba beleforgattam, ami szépen megült a szilva közepében is. (Kétszer kevertem ki a cukrot, mert az első adag elfogyott a fele szilvánál)
Kikentem a piros mély tepsit vajjal, a kalácsot felszeleteltem. A megmaradt fahéjas cukrot összekevertem fél liter tejjel, ebbe jött még bele a tojás, és vaníliás cukor. Belemártogattam a kalácsszeleteket, és leraktam a tepsibe, rásorakoztattam a szilvaszemeket, majd ismét kalácsszeletek következtek.
A maradék tejet felengedtem, hogy fél liter legyen, és a fahéjas cukorral – és még egy kicsi rendes cukorral – összekevertem, bele a pudingport, (ezet fordítva, hogy ne legyen csomós), és ráöntöttem a kalácsszeletekre. Mozsártörőben törtem össze a diót, mert nem volt kedvem vacakolni így estefelé már a darálóval, és megszórtam a tetejét.
Az előmelegített sütőben ötös fokozaton, ami kb. 180 fok, jó félórát sütöttem.

Finom lett, nem túl édes, és nem savanykás – ezért azt hiszem, hogy a legkisebbek nem is nagyon fogják díjazni, azonban ettől én tuti, hogy nem kapok sokkot, legfeljebb elviszem magammal a maradékot, amikor dolgozni megyek – mert lassan dolgozni megyek – sajnos.

Ráckeve - kedd - az édes semmittevés

Egy kicsit mindig megijedek, amikor az a ritka helyzet áll elő, hogy nem kell tennem semmit. Magyarul: nem kell segíteni a konyhában, nincs kötelezően előírt feladat, vagyis a fő feladat az, hogy pihenjek.
Ilyenkor felmerül a gondolat: jó, de akkor mit is fogok én most csinálni? Szinte megijedek a tétlenségtől, pedig szokott azért az is menni nekem, de csak olyankor, amikor túl sok az előttem álló feladat, és nem tudom eldönteni, hogy mivel kezdjem, mivel folytassam, mire van leginkább időm, stb. Ilyenkor szoktam semmit sem tenni, teljes leblokkolás közepette.

Ezért leginkább tudatosan nem csináltam semmit, egészen addig, míg ki nem találtam, hogy mit tegyek a rengeteg szabad időmmel:)))
Közben napoztam egy kicsit, aztán összeszedtem magam, erőt vettem a lustaságomon, és rajzolni kezdtem. (Ezt aztán minden nap egy kicsit műveltem, nagy élvezettel, kevesebb tehetséggel, de azt hiszem, fejlődőképesnek mondhatom magamJ)

Rajz: kaptam Évitől egy vázlatfüzetet – micsoda kincs! Soha nem volt még nekem ilyenem! – és prózai módon mondva zsírkrétát, azonban valószínűleg sokkal pontosabb a szó szerinti fordítás: olajkréta. Tényleg hasonló a zsírkrétához, de minőségileg ezerszer finomabb a fogása, a vele való színezés, és gyönyörű pasztellszínei vannak.

Arra gondoltam, ha egyszer ismét sok időm lesz vele kísérletezni, akkor meg fogom próbálni úgy alkalmazni, mint az olajfestéket lehet. Vagyis festés helyett elkenni, és valamilyen kenő és kaparóeszközzel dolgozni vele, elsimítani, vagy ahol hibázok, ott leszedni.

Megismerkedtem Magyarország legjobb homeopatikus orvosával, természetgyógyászával, és méla csendben, tátott szájjal hallgattam, amikor Évi és Mariann beszélgetett egy-egy esetről, és arról, hogy egyik-másik tünetre a beteg elbeszélése kapcsán miből jöttek rá, hogy melyik homeopatikus szert javasolják, és miért.

Első este körbesétáltuk a szigetet – keresztbe néhány perc, ha egyenes az út, - körbe pedig talán fél óra kellett hozzá – kedd este pedig naplemente vadászatra indultam, sikerrel. (Ez a kép a körbe a szigeten címet viseli. Ez itt egy jól járható út, van ennél keskenyebb -. esetleg a szeméttől - és rosszabb is)

A nagyon este pedig olvasással telt, Évitől kaptam kölcsön könyvet: Bóna László: „Szenvedésben hasonló” címmel, és természetesen a homeopátiáról szól. Még nem értem a végére, de egyre inkább meggyőződésem, hogy nem pusztán arra szolgál, hogyha náthás vagyok, akkor zöld golyócskát, ha fáj a fejem, akkor kék golyócskát kell bevenni, hanem ennél sokkal, de sokkal több rejlik benne. Ha egészséges vagyok fizikailag, de az életben problémám van, elakadások vannak, akkor lelki vagy szellemi szinten hatva, ezek a szerek valamilyen élethelyzetbe sodornak bele, vagyis feloldják bennem a blokkot, és az „amint bent úgy kint” elve alapján ez a környezetemre is hat. Hogy közben mit élek meg, hol mi kavarodik fel még jobban, az már egyénenként változó.
Egyetlen homeopátiával foglalkozó vagy azzal találkozó embertől sem hallottam még, hogy amikor ilyen gyógyszert szed be, akkor a betegségen kívül hova és hogyan hat. Azt feltételezem, hogy talán el sem mondják a betegnek, hogy a fizikai gyógyuláson kívül mire számítson lelkileg, és szellemileg. Eddig még Attilának sem hittem el, hogy nagyon tud hatni, és felborítani, de most már kezdek képben lenni. Ehhez azonban igazán jó homeopatikus orvost kell találni, akinek megvan a megfelelő tudása is.
Ezek után már más nem is kell, mint a szükséges anyagi fedezet, szándék a gyógyulásra, legyen szó köhögésről, kapcsolati problémáról, anya/gyerek kapcsolatról, stb. lehetne sorolni még. Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasni, annyira elgondolkodtató, és sokat tanító könyv.

időutazás

Reggel, dolgozóba menet Mahó Andreát hallgattam, és az albumon elég sok számot énekel az operaház fantomjából. Az egyik szám után, - átmenet a másikhoz, amikor elhalkul, és eltelik egy pillanat a következő szám kezdéséig – a néhány pillanat alatt valami furcsa történt, azt hiszem időutazáson vettem részt egy régebbi életembe. Ebben az üres pillanatban még ott rezgett a szám utolsó akkordja, a zene megtette „kötelességét”, szárnyalt, felemelt – és elfelejtett visszaejteni a realitásba.

Megpróbálom leírni a leírhatatlant:

Láttam a színpadot, és magamat, hosszú, földig érő ruhában, hosszú, loknis hajjal, ugyanakkor ott álltam a színpadon, és egy voltam azzal a hölggyel, aki a színpadon áll.
Már nem énekeltem, álltam a rivaldafényben, ami nem tudom, hogy miből képződött: sok-sok gyertya, vagy már lámpa is volt akkor, nem tudom, de én fényben álltam, és körülöttem sötétség a színpad többi területén, és sötét volt a nézőtéren is. A fénytől nem láttam az embereket, talán már nem is tudtam, hogy ott vannak. A dal utolsó akkordjai zengtek a levegőben, lágyan eloszlani készültek a közönség feje fölött, és a csend sűrű, tapintható volt. Úgy éreztem magam, mint aki máglya közepén áll, lángolt a szenvedély, a zene által keltett érzések szárnyaltak, emeltek és megsemmisítettek. Nem büszkeség volt, nem a siker diadala, hanem egy olyan pillanat, mint amikor az ember kiteszi a szívét és az érzéseit, önmagát az emberek elé, odaad mindent, ami ő maga, és benne pedig az odaadás teljessége mellett a megsemmisülés üressége tölt be mindent. A nagy művészek üressége, amikor megalkotnak valamit, és „kiégnek” egy kis időre.
Csak nézek a semmibe, érzékelem a lángot, a zene utolsó hangjait, amit már csak talán én hallok, és érzek, a csendben az emberek mintha lélegzetet sem mernének venni, - én sem – mert akkor megtörik valamilyen varázs. Aztán elemi erővel kitör a sötét nézőtéren a taps, és dübörögve hoz vissza a valóságba – nem történt semmi, csak énekeltem, csak megszűntem létezni, és megszűnt a világ, valahol messze jártam akkor, mint most, a jelenben, munkába menet, és fel kellett ocsúdni. Nem akartam, és csak álltam.

Még mindig a kép hatása alatt vagyok, nem tudom elengedni, és nem tud elengedni. Érzem, érzékelem az akkori érzéseket, történéseket, bár elképzelésem sincs, hogy hol, mikor, melyik század, ki vagyok azon kívül, hogy énekesnő vagyok, nem is akármilyen – ez mind nem fontos. A fontosak az érzések, a hangok.
Azt sem tudom, hogy akkor mit énekelhettem, de valami hasonló, lélekemelő dalt, mint amit éppen hallgattam, és Webber neve úgy hatott rám, mint aki már ott is komponált nekem.

példa a hangulathoz:

Más lesz a holnap - http://www.youtube.com/watch?v=ZiyLFlkOvYY

Szép újév - http://www.youtube.com/watch?v=BaCuJT27GGg

Szép álom, amit ébren álmodtam meg:)
Ehhez képest elcigarettáztam a hangom, és már nem tudok énekelni, soha nem is volt annyira csodás, legfeljebb kellemes a hangom. Ma már jobb, ha hallgatok.

Viszont most kaptam egy hírlevelet a jógis honlapról, amiben 1000 napos meditációra invitálnak, ami naponta 11 perc hangos mantrázást javasol – természetesen szankszrít nyelven, és, ha nekem úgy tetszik, hát énekelve – és azt írja: válj magad is szimfóniává. Köszönöm, azt hiszem, én ezt reggel már megtettem:)

történetek ideje - idő története

Valamelyik este történetek szólaltak meg bennem, peregtek le előttem már lefekvés után, szinte félálomban. Napközben Kulka János dalait hallgattam, és egyik száma – Menni kell - képpé formálódott. Persze, amilyen agyam nekem van, azonnal ott termett még egy történet cím, és egy harmadiknak a vázlata. Olyan a fejem ilyenkor, mint hamupipőke tálja, amibe egyszerre öntik bele a magokat, és amiből többféle magot kell szétválogatnia rövid időn belül. De, hiába hívom a galambjaimat, nekem nincs. Nem is kellene más, csak idő. Hogy ilyen esetekben ne kelljen mással foglalkozni, csak ezzel, míg kész nem vagyok, hisz utána úgyis üres szünet következik, és akkor lehetne valami más munkát végezni. (Ez lenne bennem a megszállott, az őrült "zseni", akinek megszűnik a világ, és megszűnik az idő. Étlen, szomjan addig foglalkozni valamivel, teljes koncentrációval, amíg a végére nem jutok. A mindenből egy kicsit – utálom.)
Khm… idő… állatira hadilábon állunk egymással. Amíg van, addig azt hiszem, hogy van bőven, és ráérünk még, amikor pedig lepereg, már csak a kétségbeesés marad, hogy hova, mennyit tettem belőle, hol herdáltam el, mert még nem vagyok készen. Tehát idő, egyedüllét, csend, hogy csak arra figyelhessek, amin az eszem jár. És erő, hogy legyőzzem Pató Pál urat.