Reggel, dolgozóba menet Mahó Andreát hallgattam, és az albumon elég sok számot énekel az operaház fantomjából. Az egyik szám után, - átmenet a másikhoz, amikor elhalkul, és eltelik egy pillanat a következő szám kezdéséig – a néhány pillanat alatt valami furcsa történt, azt hiszem időutazáson vettem részt egy régebbi életembe. Ebben az üres pillanatban még ott rezgett a szám utolsó akkordja, a zene megtette „kötelességét”, szárnyalt, felemelt – és elfelejtett visszaejteni a realitásba.
Megpróbálom leírni a leírhatatlant:
Láttam a színpadot, és magamat, hosszú, földig érő ruhában, hosszú, loknis hajjal, ugyanakkor ott álltam a színpadon, és egy voltam azzal a hölggyel, aki a színpadon áll.
Már nem énekeltem, álltam a rivaldafényben, ami nem tudom, hogy miből képződött: sok-sok gyertya, vagy már lámpa is volt akkor, nem tudom, de én fényben álltam, és körülöttem sötétség a színpad többi területén, és sötét volt a nézőtéren is. A fénytől nem láttam az embereket, talán már nem is tudtam, hogy ott vannak. A dal utolsó akkordjai zengtek a levegőben, lágyan eloszlani készültek a közönség feje fölött, és a csend sűrű, tapintható volt. Úgy éreztem magam, mint aki máglya közepén áll, lángolt a szenvedély, a zene által keltett érzések szárnyaltak, emeltek és megsemmisítettek. Nem büszkeség volt, nem a siker diadala, hanem egy olyan pillanat, mint amikor az ember kiteszi a szívét és az érzéseit, önmagát az emberek elé, odaad mindent, ami ő maga, és benne pedig az odaadás teljessége mellett a megsemmisülés üressége tölt be mindent. A nagy művészek üressége, amikor megalkotnak valamit, és „kiégnek” egy kis időre.
Csak nézek a semmibe, érzékelem a lángot, a zene utolsó hangjait, amit már csak talán én hallok, és érzek, a csendben az emberek mintha lélegzetet sem mernének venni, - én sem – mert akkor megtörik valamilyen varázs. Aztán elemi erővel kitör a sötét nézőtéren a taps, és dübörögve hoz vissza a valóságba – nem történt semmi, csak énekeltem, csak megszűntem létezni, és megszűnt a világ, valahol messze jártam akkor, mint most, a jelenben, munkába menet, és fel kellett ocsúdni. Nem akartam, és csak álltam.
Még mindig a kép hatása alatt vagyok, nem tudom elengedni, és nem tud elengedni. Érzem, érzékelem az akkori érzéseket, történéseket, bár elképzelésem sincs, hogy hol, mikor, melyik század, ki vagyok azon kívül, hogy énekesnő vagyok, nem is akármilyen – ez mind nem fontos. A fontosak az érzések, a hangok.
Azt sem tudom, hogy akkor mit énekelhettem, de valami hasonló, lélekemelő dalt, mint amit éppen hallgattam, és Webber neve úgy hatott rám, mint aki már ott is komponált nekem.
Megpróbálom leírni a leírhatatlant:
Láttam a színpadot, és magamat, hosszú, földig érő ruhában, hosszú, loknis hajjal, ugyanakkor ott álltam a színpadon, és egy voltam azzal a hölggyel, aki a színpadon áll.
Már nem énekeltem, álltam a rivaldafényben, ami nem tudom, hogy miből képződött: sok-sok gyertya, vagy már lámpa is volt akkor, nem tudom, de én fényben álltam, és körülöttem sötétség a színpad többi területén, és sötét volt a nézőtéren is. A fénytől nem láttam az embereket, talán már nem is tudtam, hogy ott vannak. A dal utolsó akkordjai zengtek a levegőben, lágyan eloszlani készültek a közönség feje fölött, és a csend sűrű, tapintható volt. Úgy éreztem magam, mint aki máglya közepén áll, lángolt a szenvedély, a zene által keltett érzések szárnyaltak, emeltek és megsemmisítettek. Nem büszkeség volt, nem a siker diadala, hanem egy olyan pillanat, mint amikor az ember kiteszi a szívét és az érzéseit, önmagát az emberek elé, odaad mindent, ami ő maga, és benne pedig az odaadás teljessége mellett a megsemmisülés üressége tölt be mindent. A nagy művészek üressége, amikor megalkotnak valamit, és „kiégnek” egy kis időre.
Csak nézek a semmibe, érzékelem a lángot, a zene utolsó hangjait, amit már csak talán én hallok, és érzek, a csendben az emberek mintha lélegzetet sem mernének venni, - én sem – mert akkor megtörik valamilyen varázs. Aztán elemi erővel kitör a sötét nézőtéren a taps, és dübörögve hoz vissza a valóságba – nem történt semmi, csak énekeltem, csak megszűntem létezni, és megszűnt a világ, valahol messze jártam akkor, mint most, a jelenben, munkába menet, és fel kellett ocsúdni. Nem akartam, és csak álltam.Még mindig a kép hatása alatt vagyok, nem tudom elengedni, és nem tud elengedni. Érzem, érzékelem az akkori érzéseket, történéseket, bár elképzelésem sincs, hogy hol, mikor, melyik század, ki vagyok azon kívül, hogy énekesnő vagyok, nem is akármilyen – ez mind nem fontos. A fontosak az érzések, a hangok.
Azt sem tudom, hogy akkor mit énekelhettem, de valami hasonló, lélekemelő dalt, mint amit éppen hallgattam, és Webber neve úgy hatott rám, mint aki már ott is komponált nekem.
példa a hangulathoz:
Más lesz a holnap - http://www.youtube.com/watch?v=ZiyLFlkOvYY
Szép újév - http://www.youtube.com/watch?v=BaCuJT27GGg
Szép újév - http://www.youtube.com/watch?v=BaCuJT27GGg
Szép álom, amit ébren álmodtam meg:)
Ehhez képest elcigarettáztam a hangom, és már nem tudok énekelni, soha nem is volt annyira csodás, legfeljebb kellemes a hangom. Ma már jobb, ha hallgatok.
Viszont most kaptam egy hírlevelet a jógis honlapról, amiben 1000 napos meditációra invitálnak, ami naponta 11 perc hangos mantrázást javasol – természetesen szankszrít nyelven, és, ha nekem úgy tetszik, hát énekelve – és azt írja: válj magad is szimfóniává. Köszönöm, azt hiszem, én ezt reggel már megtettem:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése