Balaton

A hétvégén a Balatonnál tartottam órát. Olyan gyönyörűséges idő volt, hogy nem volt erőnk haza jönni, és hétfőre szabadságot vettem ki. 

Ezek a fények utánozhatatlanok, leírhatatlanok, és megunhatatlanok:)

 

Úgy volt első körben, hogy a másik tanulóm mégsem jön le, én pedig csak pihenni megyek, nem tanítani, a biztonság kedvéért hála istennek mégis eltettem az új anyagrészt. Amikor péntek délután kikapcsolta a telefonját, és nem tudtam beszélni vele, akkor az égiekre bíztam a dolgot, mert már nagyon ráfért őrá is egy kis pihenés, kikapcsolódás. Azért nem akart jönni, mert éppen nem volt pénze fizetni.

Szombat délután indultam, a napnyugtáig még időm is volt kipihenni az út „fáradalmait” (több, mint két és fél óra gyorsvonattal), és utána lehetett fényképezni. A gépem most nem hagyott cserben.

Vasárnap reggel azzal fogadott M. hogy jön a másik tanulóm is a férjével együtt, aki angol, és nem hajlandó magyarul megtanulni beszélni – szerintem sokkal többet megért, mint amennyit mutat:)))

 

M. hatalmas sütés-főzésbe kezdett, így a vasárnapi tanulást elnapoltuk, mert P_t is rá lehetett venni arra – holott nem úgy jött – hogy maradjanak egy napot ők is, és én is felhívtam a főnökömet szabadságot kérni.

 

Vasárnap vitorlás verseny volt. M. szerint ez csakis Bujtor István tiszteletére indulhatott, aki pénteken vagy szombaton halt meg. P: mesélt róla, mert amikor szervezett valamit a műv.házban, utána meghívták vacsorára, és egymás mellett ültek, beszélgettek. M. szerint ilyenkor már nem szokott verseny lenni, és annyi vitorlás volt, ami nyáron is ritka. 

Pomáz

Ez így pont ideális volt, mert csütörtökön pedig egy másik barátnőmmel találkoztam, akivel ez egy évben egyszer sikerül. Pomázon lakik, és mivel könyvelő, örökké el van havazva bevallási határidőkkel, ezért egy évben egyszer kiprovokálok a névnapja környékén egy találkozót, és akkor jót traccsolunk. Idénre azt terveztük, hogy megyünk a Pilisbe csavarogni, de nem jött össze, csak egy kis kirándulás, megnéztük Pomázt.
Nem sok látnivaló van, de a közeli dombról a kőhegy, (Noé hegyének is nevezik) a Szamárhegy, és a Pismány csúcsa látszik, ez a látvány gyönyörű volt, kár, hogy már nem sokáig lesz olyan szép – parcellázni akarnak ott is, és elveszik majd a táj szépsége. A dombról ilyen a kilátás…

Megnéztük még a dombon álló emlékműszerűséget, aminek az az érdekessége, hogy a résein csak a tavaszi napéjegyenlőség idején besüt a nap, és megvilágít egy belül levő Mária szobrot. Körülötte pedig mindenféle rendezvények vannak olyankor.

Volt ott még egy mauzóleum – kifosztva. És egy kopjafa

Aztán megnéztük még a kastélyt is, ami nem olyan régen lett rendbe hozatva, és ahol többféle rendezvénynek van hely. A parkjában Vass Albert szobra.
Nem is maradt más a szabadságból, mint a péntek/szombat/vasárnap.
Valami dereng, hogy pénteken is útra keltem még, de már meg nem mondom, hogy hova és miért:))))

Ja! Múzeum látogatás: A Szent föld öröksége.
Mit mondjak, a belépő árához képest elég gyenge kiállítás volt, ha nem viszonyítom semmihez, akkor is. De legalább hosszú évek után eljutottam múzeumba is, szakszervezeti látogatással és tárlatvezetéssel. Beosontam az ottani boltba, és, ha már nem a Turner kiállítást néztük meg, hát vettem egy pici 600.Ft-os rövid tájékoztatót róla, néhány képpel.

Balaton

Vasárnap este már utaztam is tovább, mert a tanítás elmaradt, mind a négy tanulóm jelezte, hogy nem igazán megfelelő nekik ez az időpont, és másikban viszont nem tudtunk megegyezni.

Elolvastam előtte az időjárás jelentést: viharos időszak várható. Enélkül is nagyobb pakk kell odautazni, mert oda már vinni kell törülközőt, hideg és meleg ruhát, megmiegymást, így a táskám kb. ugyanolyan nehéz volt, mint amikor Évihez vittem Ráckevére a könyveket. A rajzeszközeimet sem hagytam itthon, szerencsére.
Amikor megérkeztem, az állomáson éppen műsor volt, az – igazi, nem balhéra gondolok – egy palotás tánc közepére értem oda, ezt követték még marjorettek, majd keringő, és végül egy lendületes latin tánc. Ennek közepén érkezett meg értem a kocsi, de igazán nem sürgettem, élvezetes volt, pedig a vonaton levő hőség miatt szakadt rólam a víz. Ezen a vonaton nem volt klímaberendezés, az feltételezhetően az inter vonatoknak dukál. Viszont modern vonat volt, aminek az ablakát nem lehet lehúzni, és pont a tűző napon kaptam helyet. (és még örüljek, hogy kaptam helyet, és dohányzóban ülhettem le, mert az út két és fél óra volt)

A partra épp naplementekor érkeztünk, három képet sikerült készítenem, és kifogyott az elem. Nem is volt töltve másik, azt hittem lesz még előtte időm feltölteni, vagy bírni fogja ez az elem, de nem.

Ezzel le is mondtam a naplementékről, mert ahogy az már lenni szokott, vittem a vihart is magammal, szóltam is az ott levőknek, hogy figyeljenek. Nem sok vendég volt, két fiatal pár, és egy nagyobb család Angliából. Egyik tagja sem volt angol, csak a lány ment ki dolgozni, és aztán kint is maradt. Négy nő és egy férfi, a férfi spanyol volt. (Vajon mit vétett a szerencsétlen, hogy ennyi nővel kellett együtt nyaralnia?:)))) Dédimama, nagymama, egy anya, a lánya, és az unokája. A kislány beszélt magyarul is, bár már kint született, és még csak öt éves volt, kis cserfes, hízelgő. Még hozzám is bújt, és beszélgetni vágyott, pedig nem úgy nézett ki, hogy a népes családban magára lenne hagyatva. A férfi mikor meglátta a helyet, közös konyha, terasz, és egyebek, morgott, mint egy bolháskutya, nem így képzelte el, magánházat szeretett volna, ahol grillezhet, és egyedül ülhet a teraszon. Magdi helyre tette, hogy volt ő már kint Spanyolországban, szállodában, jóval több pénzért, és a szállodaszobákban még egy hűtő sem volt. Pasikám kicsit lehiggadt, iddogálta a sangriát, és végül belátta, hogy viszont a látvány a szobaablakból és a teraszról megfizethetetlen.
Volt még egy házaspár, az asszony asztrológus, a férfi numerológus, ugyanúgy ismerősei Magdinak, mint én. A numerológus nem más, mint a Karthagó együttes basszusgitárosa, Kis Zoltán Zéró. Végtelenül kedves, jópofa pasi, párja Évi pedig cserfes ikrek jegyű.

A vihar egy nap késéssel meg is érkezett, másnap még lehetett délelőtt napozni, aztán jött az idő.

Erős északnyugati szél, ahogy az már lenni szokott, kellemesen télikabátos.

Készítettem néhány képet, üldögéltem a teraszon, és utána természetesen rajzoltam.

Próbáltam egy naplementét megörökíteni pasztelkrétával, ismét kevés sikerrel, mert a balkezem és a nagy igyekezetem miatt ferdén fogtam a füzetet, így a rajz is ferde lett. Nem is tudtam a photoshopban megigazítani, mert nagyon sarkára kellett állítani a téglalap alakú papírt, így inkább kivágtam egy ovális formát, és azt igazgattam addig, míg elfogadható nem lett. (így viszont eltűnt az égbolt) A másik rajzom egy csendélet.

Találtam az udvaron egy kerámia korsót, (imádom ezeket a kerámiákat) a konyhában a polcon padlizsánt, és a kenyeret, barackot, szőlőt pedig úgy készítettem oda, hogyha sikerül a rajz, akkor jutalmul megehetem őket. A rajz sikerültnek nyilváníttatott általam:))))

Zéróékhoz vendégek érkeztek, keresztlánya, aki szintén külföldön él kilenc éves kora óta, ezért kicsit nehezebben beszélt már magyarul – (most 28 éves) , de azért nagyon jól tudott tolmácsolni a magával hozott barátnőknek. A lányok nagyon kedvesek, vidámak voltak egészen addig, míg Zéro el nem kezdte jellemezni őket, és az életüket. A lányok könnyekbe, és gyenge mézes pálinkába fojtották a bánatukat. (a pálinka annyira gyenge volt, hogy az utána megbontott unikumot már méregerősnek találták.) Pezsgő is fogyott rendesen, így könnyű volt az elérzékenyülés.
Évi kitalálta, hogy vessek kártyát a keresztlányának. Én viszont, ahogy hallgattam Zérót, úgy gondoltam, hogy az ő könyve az első numerológiai könyv, amit szívesen megvennék, ezért végül barteleztünk Évivel, mert kiderült, hogy a kocsiban van Zérótól könyv. Én elemeztem, és kaptam érte egy dedikált könyvet.

És, íme néhány kép a nem teljes három napról, hiszen szerdán már haza kellett jönni.

Annyit megtanultam, hogy amikor kristálytisztán látszik a part, akkor rossz idő várható, ha pedig párás, és nem látszik tisztán, akkor jön a jó idő. PL. az utolsó képen egy sétahajó látszik, de hova tűnt mögüle a túlsó part?

Kisfőnöknőmnek névnapja volt, és kolléganőmmel együtt szerettük volna felköszönteni őt, az ajándékot viszont én vettem meg, egy egyiptomi mintás kávéscsészét tányérkával együtt. (vatera) Ennek pedig időben be kellett érkeznie velem együtt az irodába.

Ráckeve – utolsó nap

Lazán telt, és nálam kicsit feszülten: figyelni kellett az időre, hisz a megfelelő révvel át kellett jönni, ami eléri a buszt. Ugyanis kiderült, hogy van távolsági busz hazafelé, ami a Népligethez érkezik, így nem kell annyit átszállni – ráadásul az utiköltség is kevesebbe került.
Kicsit megijedtem, hogy még szinte semmit sem rajzoltam le, amit szerettem volna, - minden evésnél kinéztem magamnak egy-egy edényt, hogy milyen jól le lehetne rajzolni.

Ezért nekiálltam, és még rajzoltam kicsit a csomagoláson kívül, ami nem vett el sok időt. Kávékiöntő, és kávésbögrék mintája.

Mint említettem már, vadul bíztam Józsiban, ezért a csomagomat a csónak orrára tettem, majd Józsi beszálláskor eldönti, hogy melyik oldalt van jó helyen. Jött Józsi, beszállt, és indultunk. Csöndes pánikban szóltam neki, hogy a táskám fent a csónak elején, tetején, orrán, nem fog beesni a vízbe? Józsi ránézett, és azt mondta:
- jó helyen van az ott… nem az enyém fog beleesni…

Hát, köszi….
De, tényleg nem esett bele:)

ÉVI, KÖSZI EZT A HETET, EZER ÉLMÉNYT ADOTT, ÉS FELTÖLTÖTT – REMÉLEM – HOSSZÚ IDŐRE.

Ráckeve – a város látnivalói – Csütörtök

Múlik az idő, és lassan érem utol magam, közben csökken a láz. Ha folyamatosan tudtam volna írni, most egy nagyon-nagyon hosszú, részletes és lelkes beszámoló következne, így, ilyen „későn” azonban azt hiszem, már inkább csak rövid felsorolásfélére vállalkozom, vagy inkább csak arról fogok írni, ami még most is lelkesít, erőt ad, éget belülről.

A város szép, és lakosai végtelen szeretettel beszélnek róla, büszkék rá. (van mire)

A kirándulásunkat a Hév végállomáson kezdtük, mert láttam ott egy Életfa Galéria kiírást egy házon, és meg akartuk nézni, hogy mi is lelhető benne. A galéria egy lakás, aminek az „alagsorában” voltak egy festő művei, cseppet sem galéria módon kiállítva, hisz a festő ott lakott, és dolgozott, voltak a falon festmények, és voltak a falnak támasztva a nagyobb festmények. A festő mai, magyar, fiatal művész, Mertl Attilának hívják. A festőművész.hu honlapon megtalálható sok műve. (http://www.festomuvesz.hu/mertl/index.htm)

ÉVI, OKVETLEN NÉZD MEG, JÓVAL TÖBB FESTMÉNYT LEHET LÁTNI, MINT AMENNYIT A GALÉRIÁJÁBAN LÁTTUNK!

Nagyon-nagyon megfogott szinte az összes festménye, és nagyon-nagyon szeretném, ha megtalálná azt a támogatót, vagy azt a lehetőséget, amivel ismertebbé válhatna. Kicsi gyerekei vannak, akiknek az a szállóige, hogy „majd, ha apa híres festő lesz”. Hát, adja Isten, hogy így legyen.
Attila azért nevezte el Életfa Galériának, mert meglátja a fűben, fában, kőben az életet, és képzeletben kibontja azt, majd festmény lesz belőle. Főleg a fákat szereti ebből a szempontból, és ez volt az alapja a négy évszak, és a három napszak megfestésének is. Alapítványi támogatással járt kint Egyiptomban is, és nagyon jól ábrázolta, hogy milyen az, amikor egy vízparti ember a sivataggal találkozik, és annyi vörös színnel, amennyivel addig nem.

Második állomásunk a Savolyai kastély volt, be is sétáltunk, és körülnéztünk. Sajnos termei zárva voltak, pedig a teremnevek alapján szerettem volna körülnézni.






Fotóztam egy-két emlékművet, ezek azonban akkora benyomást nem tettek rám, hogy fejből mondjam: melyik miért, kiért emeltetett, és most már nincs is nagy kedvem utánuk kutatni, bocs, ezekről való beszámolóm kimarad.

A harmadik igen jelentős állomás a Galéria volt, melynek létrejöttét Patay László festőművész szorgalmazta, és kb. nyolc képet adományozott a képtárnak. Már a képek is elbűvöltek, ki lehet jelenteni róla, hogy fényfestő, de nem abban az értelemben, hogy mindenféle színt és fényt fest konkrét ábrázolás nélkül, hanem nála a tájakon is megjelenik mindenhol a fény. Ez így olyan kevés, olyan hétköznapi, látni kellene a képeit. Rengeteg freskót, és szekkót készített templomokba – nem tudom, hogy ez neki egyedi specialitása volt-e, vagy gyakoribb technika, és én hallottam csak most róla, de Évivel együtt elképedtünk, amikor meghallottuk (később a katolikus templomban), hogy a szekkóhoz (írják még secco-nak is) több mázsa tehéntúrót használt fel a festékek kikeveréséhez. A freskó és a szekkó között az a különbség, hogy a freskót nedves falra festik, a szekkót szárazra, egyik ha jól emlékszem, akkor olajbázisú, a másik vizesbázisú. (ez nem biztos)
Tehát képtár, ahol láttam, hogy van már neki két prospektus jellegű, füzet nagyságú kiskönyve, és van albuma is. A két kiskönyvet nem tudtam megvenni, mert nagy pénz volt nálam, és a tárlatvezető nem tudott felváltani, (azóta már megvan) az albumot pedig azért nem vettem meg, mert annak ára kicsit sok volt a pénztárcámhoz képest, de nem nem nyugszom addig, míg be nem vadászom egyszer. Majd felhívom Ráckevét, a Galériát, és megrendelem, ha lehet náluk olyat.
Az az úriember, aki itt mesélt nekünk a Galéria születéséről, és a látható képekről, elmesélte a János vitéz szökőkút történetét is (később néhány szóval majd én is megemlítem)

A következő nagy hatású nevezetesség a szerb templom volt. És a hatás ismételten leírhatatlan. Egy idősebb néni fogadott minket, sőt, a belépési díj beszedése után még idegenvezetést is tartott. A templom az 1400-as években épült Magyarország legrégibb görög-keleti temploma, a többi inkább az 1700-as években épült. A különlegessége, hogy a harangtorony különálló magától a templomtól. (és kékre festett)
Ráckevén össz-vissz 8 fő gyakorolja még ezt a vallást, és van úgy, hogy a pap egymagában misézik. A mostani pap nem tud magyarul, (nem is nagyon akar tudni) csak angolul és szerbül, az előtte levő pap halála után az oltár közelébe nem mehetett senki, el is van/volt zárva a többi résztől. Van még egy kisebb zug, ami hasonlóan lezárt, szintén kb. azóta, „ajtaja” mögött (lengőajtó) a felújításra szánt padok, egyebek. A görög templomban minimum egy óra, de inkább kettő a liturgia ideje, nagyobb ünnepeken három is lehet, és ezt az időt a hívőknek állva kell eltölteniük. Idősebbeknek van a fal mellett pad, ami úgy van kiképezve, hogy amíg bírják, addig állnak „benne”, és támaszkodhatnak karfára, ha nagyon elfáradnak, akkor leülhetnek egy kicsit, de később ismét fel kell állniuk. A nők és a férfiak külön helységben vannak.
Amikor a katolikus templomot restaurálták, a pópa (asszem így hívják) meghívta a katolikus papot, hogy tartsa meg a szertartásokat a szerb templomban ez idő alatt. Hálából Patay László a katolikus templom falán megfestette a szerb templom egy kicsi részletét. (erről lejjebb még lesz szó)
A templom gyönyörű, fényképeket nem lehetett csinálni, (kettőt engedett a néni, abból egy homályos lett) de vettünk képeslapot róla.

A református templomból nem láttunk semmit, így kívülről fényképeztem le. Valahogy megszoktam, hogy a református templom általában kisebb, mint a katolikus, és szerényebb kinézetű kívül/belül, itt mintha fordítva lenne. A református templom hatalmas, magas, és a katolikus a kisebb, és szerényebb.
A református templom zárva volt, és hiába zörgettünk, nem nyittatott meg számunkra.

Annál inkább a keresztelő Szent János katolikus templom. Egy bácsi kint ült előtte a padon, és amikor beléptünk, utánunk jött, és ismét kaptunk idegenvezetést. Persze előbb észhez kellett térnünk az ámulatból, mert ami a szemünk elé tárult, olyat még nem láttunk. A templom fala, és „plafonja” Bibliai jelenetekkel volt tele, de mai szemmel nézett képekkel, nem az ősrégiekkel. (Nem tudom másképp kifejezni) A templomot Patay László szekkói díszítik, itt tudtuk meg, hogy mázsaszám hordták a túrót a festékek kikeveréséhez. A templom különlegessége, hogy a plafonja nem boltíves, hanem teljesen egyenes, sima, és erre nagyot lehetett álmodni. A jelenet, ami a plafonon teret kapott: Jákob álma.

A bejárat fölött élénk, és sok színnel ábrázolva, ahogy Jákob egy kőre hajtva fejét alszik, és álmában megjelenik neki az angyal. A lajtorja a bejáratnál még széles, és ahogy halad az oltár felé, úgy keskenyedik, így érzékeltetve a magasságot, ahonnan leereszkedett az angyal a többi angyal közül.

A színek a bejárat felett még – ahogy mondtam – élénkek, sok a piros, zöld, így érzékeltetve a földi világot, az oltár felé haladva fogynak a színek, egyre több a fehér, és egyre több a fény, hisz a létrának az a fele már az égben van, magasabb szférában, ahol több a fény. (mármint a festett fény)

Az oldalfalakon a 12 stáció úgy van megfestve, hogy egy képen egyszerre három vagy négy stáció van ábrázolva, szinte átolvad egyik a másikba. Szintén az oldalfalakon kaptak helyet az oltár közelében az egyházi személyek, a bejárat közelében a világi személyek képei. Külön csoportban voltak ábrázolva tehát a templom eddigi atyái, külön csoportban voltak megörökítve azok, akik támogatták a templom restaurálását, és akik restaurálták a templomot (a festő és kilenc tanítványa). Külön csoportban Ráckeve történelmi személyiségei pl. Savolyai gróf, egy tanár, stb. (bevallom őszintén, hogy már nem tudom, hogy kik voltak, a bácsi mindenkiről tudta, hogy kit ábrázol, és itt volt egy részlet a szerb templom freskóiról, a pópáról, és a katolikus papról együtt).

Ezt követően már csak egy torony maradt hátra a négyből, ez pedig a városháza tornya. Érdekessége, hogy azon a héten nyílt meg a rá épített kilátó, ahonnan kicsit felülről lehetett Ráckevére nézni, bár korántsem volt olyan magas, mint bármelyik templomtorony.
Ez aztán jól „megszívatott” engem, mert először falépcsőn indultunk felfelé, aztán a falépcső átváltott vaslépcsőbe, és csigába. A frász tört ki rajta!

Fent nem volt nyitva az ajtó, így az erkélyére nem tudtunk kilépni, de az ablakokat ki lehetett nyitni, így készítettem néhány fotót. (nem ezet, ez a hídról készült, ami olyan, mint a győri Rába híd) Amikor visszamentünk, a fiatal kis hölgy, aki beengedett minket, oda akarta adni a kulcsot, hogyha akarunk, visszamehetünk, és kimehetünk az erkélyre, de nekem ehhez aztán már nem volt sem kedvem, sem erőm, örültem, hogy épségben leszédelegtem a csigán, és csöndesen vártam, hogy kiálljon a lábamból a görcs.

János vitéz szökőkútját azért nevezik János vitéz kútnak, mert a történet alapján Petőfi egy Ráckevén élő vitéz élettörténetét szőtte bele János életébe. Ennek a vitéznek is volt Iluskája, akit el kellett hagynia, mikor katonának állt, és amikor „leszerelt,” emlékérmet kapott a püspöktől (?). Ez az emlékérem még ma is a család birtokában van. A történetet Petőfi Jókaitól hallotta, aki egy kollégiumban lakott egy ráckevei tanulótársával, és egy esti anekdotázás keretében mesélt Jókainak a vitáz életéről. A kút oldalán ennek a vitéznek az életeseményei vannak ábrázolva.

A mese nem éppen sorrendben történt, hanem inkább félig sorrendben, félig a rám gyakorolt hatások alapján.
A révhez menet még a Duna parton megnéztük a város legvirágosabb utcáját is, gyönyörű volt az is. (rajta volt a kerítésen a tábla)

Egész nap úton voltunk, nem sok időt töltöttünk a szigeten, azért én még egy kicsit rajzolgattam:)