Míg utaztam Dunaújvárosba, olvastam a jobb agyféltekés rajzolás könyvet. Egyszer már elkezdtem, de nem értem a végére. Nem kezdtem elölről, csak kinyitottam valahol az elején. A legjobb helyen. Amikor először olvastam, úgy tűnik, hogy nem fogtam fel belőle sok dolgot, és most egész másképp értelmeztem, világosabb lett, hogy mit akar kifejezni. Beszélt a képsíkról, ami nem más, mint egy magunk elé képzelt üveg, amire az üveg túloldalán levő dolgokat rámásolom. Ez a lényege a rajzolásnak: egy az egyben átvinni papírra, amit látok. Ezért érdemes átlátszó műanyagból „képkeretet”, képsíkot készíteni, amin keresztül nézem azt, amit le szeretnék rajzolni. Így könnyebb a lapon való elhelyezése, és vonalak egymáshoz való hasonlítása. Vagyis: ha én fotót másolok, akkor pont ezt gyakorlom, hisz a fotó sem más, mint képsík, ami mégis teret is mutat.
Van egy jó gyakorlat a könyvben, azt ki fogom próbálni.
Arra is rájöttem, hogy miért nem figyeltem meg eddig alaposan semmit, mikor én azt hittem, hogy jól megfigyeltem, megnéztem. A bal agyfélteke igyekszik elvonni a figyelmet, és néhány pillantás után megnevezni valamit anélkül, hogy részleteiben is látnád azt a dolgot, máris felcímkézi, nevet ad neki, és elhiteti az emberrel, hogy látja is azt, amiről tudja, hogy az micsoda, márpedig a két dolog teljesen különböző.
És pont ez az, amiért nem tudok egy saját rajzot elkészíteni: amiről azt hittem, hogy tudom, hogyan néz ki, arról valójában fogalmam sincs, mert nincs belső képem róla. Ránézek egy székre, vagy fotelre, tudom, hogy széket látok, de, ha azt mondanák, hogy most rajzoljak le két különböző, egymás mellett levő széket, amiről tudom, hogy szék, akkor biztos, hogy bajban lennék, mert nincs képem az eltérésekről.
Ezért mondja és gyakoroltatja a könyv azt, hogy rajzolás közben nem az egész képet nézzük, hanem centiről centire haladva mindig csak azt az egy centit rajzoljuk le, amit éppen nézünk, és nem nézzük egyben az egész rajzolnivalót. Vagyis akkor rajzolunk jól, élethűen, ha fogalmunk sincs, hogy mit is rajzolunk azon a centin kívül, amit nézünk.
Tehát a rajzolás arra késztet, hogy 100%-ig légy ott, a jelenben, és koncentrálj. Jelen tudatosságra tanít.
Ezért ma lerajzoltam azt a kálát, amit már grafittal rajzoltam nemrég:) Hát, nem lett a legszebb:) Grafikában szebb volt. Vagyis nem mindent lehet szépen lerajzolni a pasztellkrétával sem. Talán az a legjobb, ha kombinálja az ember, de ebben nem vagyok biztos, hogy a pasztellkrétát lehet nagyon kombinálni. És nem jó minden nagy felülethez sem, ahogy látszik, hiába gondoltam azt, hogy na, megvan oldva a problémám, lehet nagyvonalúan színezni. Ja, csak éppen ellentmond az összes többi fenti megállapításnak: Ha nagyvonalúan akarok bánni vele, pont az aprólékos megfigyelést kerülöm el általa. És a türelem erényének gyakorlását:)))
Van egy jó gyakorlat a könyvben, azt ki fogom próbálni.
Arra is rájöttem, hogy miért nem figyeltem meg eddig alaposan semmit, mikor én azt hittem, hogy jól megfigyeltem, megnéztem. A bal agyfélteke igyekszik elvonni a figyelmet, és néhány pillantás után megnevezni valamit anélkül, hogy részleteiben is látnád azt a dolgot, máris felcímkézi, nevet ad neki, és elhiteti az emberrel, hogy látja is azt, amiről tudja, hogy az micsoda, márpedig a két dolog teljesen különböző.
És pont ez az, amiért nem tudok egy saját rajzot elkészíteni: amiről azt hittem, hogy tudom, hogyan néz ki, arról valójában fogalmam sincs, mert nincs belső képem róla. Ránézek egy székre, vagy fotelre, tudom, hogy széket látok, de, ha azt mondanák, hogy most rajzoljak le két különböző, egymás mellett levő széket, amiről tudom, hogy szék, akkor biztos, hogy bajban lennék, mert nincs képem az eltérésekről.
Ezért mondja és gyakoroltatja a könyv azt, hogy rajzolás közben nem az egész képet nézzük, hanem centiről centire haladva mindig csak azt az egy centit rajzoljuk le, amit éppen nézünk, és nem nézzük egyben az egész rajzolnivalót. Vagyis akkor rajzolunk jól, élethűen, ha fogalmunk sincs, hogy mit is rajzolunk azon a centin kívül, amit nézünk.
Tehát a rajzolás arra késztet, hogy 100%-ig légy ott, a jelenben, és koncentrálj. Jelen tudatosságra tanít.
Ezért ma lerajzoltam azt a kálát, amit már grafittal rajzoltam nemrég:) Hát, nem lett a legszebb:) Grafikában szebb volt. Vagyis nem mindent lehet szépen lerajzolni a pasztellkrétával sem. Talán az a legjobb, ha kombinálja az ember, de ebben nem vagyok biztos, hogy a pasztellkrétát lehet nagyon kombinálni. És nem jó minden nagy felülethez sem, ahogy látszik, hiába gondoltam azt, hogy na, megvan oldva a problémám, lehet nagyvonalúan színezni. Ja, csak éppen ellentmond az összes többi fenti megállapításnak: Ha nagyvonalúan akarok bánni vele, pont az aprólékos megfigyelést kerülöm el általa. És a türelem erényének gyakorlását:)))
Út közben aludtam is egy kicsit, és ez megint arra késztetett, hogy gondoljak bele: tényleg jó lenne, ha lenne kocsim? (Ezt nem én rajzoltam). Hisz már ott tartok, hogy nem sokkal azután, hogy elindultunk, már álmosodom, és ragadnak le a szemeim. (Régen ilyen nem volt, bár ilyen fáradt sem voltam régen). Ha én vezetném a kocsit, akkor ennyi pihenőm sem lenne, mert figyelni kell, nem lehet elaludni, elálmosodni, elálmodozni, elgondolkodni. Vagyis amellett, hogy elvenné tőlem a pihenést, szintén koncentrációra tanítana, de el is fárasztana. Egyrészről jó, más részről már kevésbé. 
