Átadtam…

… a goblent.
Csütörtök reggel kiugrasztott az ágyból kisfőnöknőm. Látogassak már be, mert fogalmazni kell. Ez azt jelenti, hogy az utolsó munkanapon még átnéztem a bevallói jogcímkód fordításának tervezetét, és széljegyzeteket írtam mellé, meg felkiáltó jeleket, és kérdőjeleket. Mari és Márti is átnézték, utána kitalálták, hogy mi az, aminek valóban benne kell lennie a véleményezésben. Amikor ez megvolt, hívtak engem, és jöttem én, hogy megírjam a hivatalos levelet a központ felé. Ekkor vittem be a goblent, hogy közös erővel, a kolléganőimmel együtt átadjuk immáron bekeretezve, karácsonyra, és születésnapra egyaránt. Azért oltottam be a kolléganőimet közös akcióra, mert, ha egyedül adtam volna át, hát Mari tuti, hogy seggberúgott volna érte a köszönet mellett, hogy miért költöttem ilyen sok pénzt rá. Így osztoztunk a költségekben is, és az örömben is.
Mari örült neki. Először azt hitte, valamilyen könyv van benne. Aztán elmesélte, hogy van a lakásában egy személyes kuckója, a hálószobája, ahol a becsben tartott, és nem mindenkinek mutogatandó emlékeit, kincseit őrzi, így: egyiptomi papiruszképek, családi, gyerekkori, és ősök fényképei, stb. No, oda fogja felakasztani a képet is.