Natimamánál olvastam egy bejegyzést, ami Junikhoz vezetett, Junik pedig elvezetett Julcsihoz. Mind a két helyen nagyon komoly, elgondolkodtató olvasnivalót találtam.
Szavak: ez az egyetlen, amiért el tudom fogadni, meg tudom érteni, miért születtem magyarnak. A többi teljesen hidegen hagy. Nem ismerem a hazaszeretet fogalmát, mert nekem az egész világ a hazám. Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, mert amilyen nemzeti kincsünk nekünk van, az van más nemzetnek is. És mindegyik méltán lehet büszke nemzeti örökségére. Egyik nemzet sem különb a másiknál, tehát egyik nemzet sem lehet kiválasztott Isten szemében, bármennyire is hirdetik önmagukról.
De nem is erről akartam írni…
Hanem arról, hogy ereje van a szónak. Teremtő ereje. A szavak, amikkel közlünk valamit, gyógyítunk, vagy megbetegítünk. Szavak, amiket hamarabb mondunk ki, mint ahogy gondolkodnánk, vagy nem hallgatunk, amikor beszélni kellene. Két ellentétes pólus: a hallgatás és a kiabálás.
Hallgatunk, mert gombóc van a torkunkban, és nem merünk, nem tudunk konfrontálódni valakivel. Az agressziótól való félelem, mert összekeverjük az agressziót az agresszivitással. Az egészséges életösztönt, önvédelmet az erőszakossággal. Akit erőszakosan neveltek, akivel kiabáltak, az szinte biztos, hogy gombóchordozó lesz.
Kiabálás: indulat, amit nem lehet megfékezni. De lehet mögötte hidegvér is, és másfajta lendület, energia, szenvedélyes kiállás valami mellett. Nos, aki gombóchordozó, az biztos, hogy a szenvedélyes hangot is erőszakosnak fogja megélni.
Nem könnyű a két véglet között a középutat megtalálni: higgadtnak maradni, és elmondani a véleményünket, akkor is, ha a másiknak ellenvéleménye van, és kiabálni kezd. A kiabálás egyfajta tehetetlenség, amit azért érzünk, mert nem találjuk meg a higgadt érveinkhez a megfelelő szavakat. Vagy önvédelem: ha kiabálok, akkor nem kell meghallanom a másik mondanivalóját, és nem kell elgondolkodnom rajta.
A gondolkodás azért veszélyes, mert még a végén kénytelen lenne az elveit felülbírálni. Az elvek felülbírálata pedig azzal jár(hat), hogy változni, változtatni kell. Valamit el kell engedni, el kell hagyni a biztonságot, amit az elvek adnak, és lépni kell a – ma még – bizonytalan felé. Mert a változás, és változtatás sosem úgy zajlik le, ahogy mi forgatókönyvet írunk róla magunknak gondolatban.
De nem is erről akartam írni…
Hanem arról, hogy ereje van a szónak. Teremtő ereje. A szavak, amikkel közlünk valamit, gyógyítunk, vagy megbetegítünk. Szavak, amiket hamarabb mondunk ki, mint ahogy gondolkodnánk, vagy nem hallgatunk, amikor beszélni kellene. Két ellentétes pólus: a hallgatás és a kiabálás.
Hallgatunk, mert gombóc van a torkunkban, és nem merünk, nem tudunk konfrontálódni valakivel. Az agressziótól való félelem, mert összekeverjük az agressziót az agresszivitással. Az egészséges életösztönt, önvédelmet az erőszakossággal. Akit erőszakosan neveltek, akivel kiabáltak, az szinte biztos, hogy gombóchordozó lesz.
Kiabálás: indulat, amit nem lehet megfékezni. De lehet mögötte hidegvér is, és másfajta lendület, energia, szenvedélyes kiállás valami mellett. Nos, aki gombóchordozó, az biztos, hogy a szenvedélyes hangot is erőszakosnak fogja megélni.Nem könnyű a két véglet között a középutat megtalálni: higgadtnak maradni, és elmondani a véleményünket, akkor is, ha a másiknak ellenvéleménye van, és kiabálni kezd. A kiabálás egyfajta tehetetlenség, amit azért érzünk, mert nem találjuk meg a higgadt érveinkhez a megfelelő szavakat. Vagy önvédelem: ha kiabálok, akkor nem kell meghallanom a másik mondanivalóját, és nem kell elgondolkodnom rajta.
A gondolkodás azért veszélyes, mert még a végén kénytelen lenne az elveit felülbírálni. Az elvek felülbírálata pedig azzal jár(hat), hogy változni, változtatni kell. Valamit el kell engedni, el kell hagyni a biztonságot, amit az elvek adnak, és lépni kell a – ma még – bizonytalan felé. Mert a változás, és változtatás sosem úgy zajlik le, ahogy mi forgatókönyvet írunk róla magunknak gondolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése